Nomádolás a sivatagban

Marokkó. Hogy a sivatag csöndjébe, időtlenségébe jussunk, először Marrákes zsibongó forgatagát kell megtapasztalni. Már szürkén közeledik az est, amikor a belváros sikátoraiban szállásunkra igyekszünk. Macskák mindenütt – a szűk utcácskákon, a házak tetején, később az ágyunk alatt is. Hostelünk a világ minden tájáról érkező hátizsákosok tanyája. Vidám, vendégszerető hely, ám szűkös, összes cuccom az ágyon, mellettük alszom majd valahogy. Reggelre nemcsak a zsúfolt szobák, hanem a társalgó kanapéja és az átrium szegletei is tele vannak alvókkal.

Marrákes világhíres attrakciója a Dzsemá el-Fna tér, ahol éjjel tömegek gyűlnek össze egy jó vacsorára, szórakozásra. A legérdekesebb az utcaszínház. Az előadók sokszor a közönség közt álló turistákat veszik célba, a helybéliek legnagyobb derültségére, miközben a nyelvet nem értő csak sejti, hogy rajta szórakoznak. Kígyóbűvölő, majommal parádézó, fakír, zenész, táncos, hennafestő. Az ember a fejét kapkodja, fényképezőgépét jobb, ha elő se veszi, hiszen minden egyes kattintásért nem kevés dirhamot követelnek. Enni szeretnénk, komoly harc megy a kuncsaftokért. Nyárson sült csirke, bárányhús, kolbászok, főtt tojás, bárányfejek, a kihagyhatatlan kuszkusz, berber pizza (lepény hagymával, zöldségekkel, tevevajjal) és a legismertebb, a kúpos cserépedényben készített tadzsin – itt minden kapható, ami szem-szájnak ingere. „Gracias Marocco!” – kiabálják tele torokból a vendégcsalogatók, ha a standjukhoz sikerül ültetniük egy csoportot, családot.

Az étel finom, de zavaró, hogy minden falatnál papírzsebkendő-árusok bökdösik a vállunkat. Megszokjuk. Vacsora után mentateát szürcsölve nézzük a tér színes forgatagát. Rövidnadrágos turistalányok között két, burkába öltözött feleség követi férjét, a helyi családok jóízűen falatoznak, a süteményes előtt sorban állnak, hiába a késői óra, a kisgyermekek szüleikkel még mindig a téren nézelődnek. Szól a zene, hangos a nevetés, fénylabdák pattognak a fekete ég felé, mindehhez a hatalmas mecset szolgáltat hátteret.

A színes nagyváros legkiemelkedőbb épülete a Kutubia mecset, melyet a könyvkereskedők mecsetének is neveznek, tövében már az 1200-as években árulták a könyveket. Csak „igazhitűek” látogathatják. 77 méter magas tornyát négy réz földgömb díszíti, ahonnan naponta ötször hangzik fel a müezzin messze hangzó imája. Körülötte temető és sétány szökőkutakkal. A képet csak az árnyékolja, hogy mellette ordibál asszonyával egy helyi férfi.

Marrákesben kihagyhatatlan a bazár. Ha az ember betéved a boltocskákkal zsúfolt utcákba, nem kerül ki egykönnyen, de nem is akar, annyi itt a különleges holmi. Lámpák, finom bőráru, berber papucsok, kézzel csomózott szőnyegek, ékszerek, hangszerek, gyógynövények. Alkudni kötelező, de ha kezet ráztunk, nincs visszaút, hiába látom-hallom, hogy egy másik vevővel folytatott alkudozás már alacsonyabb árnál tart, mint amennyit én fizettem az áruért. Az élő állatok piacán tényleg friss hús vehető, a hentes ott helyben vágja el a csirkék, galambok, nyulak torkát. A kakasok egymás hegyén-hátán a mérlegre dobálva, kilóra veszik őket.

Irány az algériai határ!

Nyugatról keletre átszelve Marokkót a Magas-Atlasz hegységen át a Szahara felé vesszük az irányt. Nyolcórányi autóút áll előttünk cikcakkos, új autóúton, lélegzetelállító panorámával. A Tichka-hágó közelében megállunk egy kereskedőmanufaktúrában, hogy megismerkedjünk az argánolaj készítésének módjával, és válogassunk az általuk előállított termékekből. Méltán nevezik Marokkó aranyának ezt az olajat, hiszen az ország fő exportcikkeinek egyike. Használható főzésre, de leginkább kozmetikumok készülnek belőle.

Csodálkozva látjuk, hogy minden út menti településen van legalább egy új mecset. Avatatlan szemnek úgy tűnik, egy kaptafára épültek. Uarzazat városához közeledve megpillantjuk Ait Benhadut, melynek házainál híresebb építmény – a filmforgatásoknak köszönhetően – nemigen van Marokkóban. Pedig a majdnem ezeréves falut nem díszletnek szánták. A jellegzetes négytornyú kszár eredetileg a sivatag határán felügyelte a Marrákesbe tartó karavánutat. Mára Ait Benhadu lakossága az Unila folyó másik partján él, az erődített falut árusok, néhány család és a folyamatosan özönlő turisták népesítik be. Megnézzük közelebbről, a pazar kilátás kedvéért felkapaszkodunk a hegyre épült erőd tetejére.

Uarzazat után a hegyek alacsonyabbakká, a táj kopárrá, sivatagossá válik. Csak a Dráa folyó völgyében nőnek a datolyapálmák százezerszámra. Jó részük magántulajdonban van, de így is munkát adnak a környék lakosainak, főleg betakarításkor. Még november végén is szüretelik a későn érő fajtákat. Fekete az este, amikor a határ menti pálmaligetben lévő szállásunkra érünk, de a tea és a késői vacsora még belefér a napba.

Frissek vagyunk, fiatalok, bejárjuk a sivatagot

Énekelték Mézgáék, majd eltévedtek, kiszáradtak, de az utolsó előtti pillanatban megmenekültek. Terepjárónk vezetője kitesz bennünket egy isten háta mögötti falucskában. „See you again (viszlát)” – mondja, és elrobog. Érkeznek a tevék, kezdődik a pakolás. A környékbeli gyerekek kiállnak leskelődni, az asszonyok bezárkóznak házukba, amíg ott vagyunk, nem mutatkoznak. Egyre több dolog kerül a tevékre: konyhai felszerelés, sátor, matracok, palackos víz, élelmiszer és még ki tudja, mi minden. Útitársnőm, Sziszi sajnálkozva nézi a felmálházott állatokat: „Nem ülök fel, sőt még a hátizsákomat is magam viszem” – mondja harcosan. „Nem hát – nevet Kovi, a vezetőnk (a VasárnapLélek – a Belső Valóság szerzője, a szerk. megj.) –, autentikus utat akartatok, a régi karavánok se embereket, árut szállítottak a sivatagon át. Egy teve kétszer-háromszor annyi súlyt vitt, mint a mostani terhük. Majd ballagunk szépen a tevék után.” Nagyot nézünk, mert otthon mindannyian azt meséltük, hogy tevét bérelünk, amelyre felpakoljuk a hátizsákokat, és mi magunk is tevegelni fogunk.

Mohmed, a helyi vezető tuareg turbánnak való kék sálakat osztogat, és megtanítja, hogyan kell a fejünkre tekerni. Nem is olyan egyszerű, a Mohmed által felcsavart turbán egész nap jól tart, amelyiket mi tekerjük fel, fél óra múlva meglazul. Jót mulatunk, amikor meglátjuk a tuareg sál bevarrását: Made in China. A fejfedő jó szolgálatot tesz, kiválóan véd a tűző naptól, szánk, orrunk elé tehető, ha felkapja a homokot a szél.

Elindulunk. Cserepes, köves terepen haladunk, amelyből kisebb-nagyobb homokdűnék nőnek ki, közöttük pálmaligetek. Képeslapra illő látvány. Ahogy rójuk a kilométereket, a táj egysíkúbbá válik. Megkövesedett homokon járunk, mintha csak egy végtelen focipályán mennénk. Töri a cipő a lábam. Rettentő mérges vagyok magamra, hogy nem a másikat hoztam.

Novemberben nincs kibírhatatlan hőség a Szaharában, de a napnak ereje van, a vizes palack mindig a kezünk ügyében. Mégse izzadunk, csak úgy elpárolog belőlünk a folyadék. Egyéb látnivaló híján lyukakat, két-, négy-, soklábú állatok nyomait fotózzuk a homokon. De nicsak! Fülek kandikálnak ki a homokbucka mögül. „Elvadul ebek – magyarázza Mohmed. – Aki megunja a kutyáját, kihozza a sivatagba, hogy haza ne találjon. Itt aztán csapatokba verődve rágcsálókra, kistestű antilopokra vadásznak.” Ekkor morgást hallunk egy nagyobb cserje gyökerei közül. „Kölykei lehetnek az egyik szukának, jobb, ha szedjük a lábunkat.”

Az első napon nem gyalogolunk sokat. Már kora délután leheveredünk a hatalmas sivatagi cédrus árnyékába terített szőnyegre. Mindenki a lábát masszírozza. Elképedve látom, milyen siralmas állapotba került a kislábujjam. Amíg a nomádok, Huszin, Abdul és Barak a sátrakat állítják, Mohmed teát főz, nagy szakértelemmel. Magasról öntögeti a nedűt a poharakba, hogy habos legyen. Itthon egyheti cukormennyiség, amit a kannába beletesz, de erőre kapunk a mézédes forró italtól.

A tevék elsülő két lábát összekötik, hogy ne kódorogjanak el messzire, de még így is elszökdécselnek a látóhatáron túlra. Remélem, reggel meglesznek, hogy valamelyikre ráülhessek, ha nem bírok majd cipőt húzni.

Hamar besötétedik, nyomban lehűl a levegő. A tűzből jó meleg árad, van idő egymás megismerésére. A beszélgetésbe csak két fiatalabb kísérőnk, Mohmed, a helyi idegenvezető és Abdul, a szakács tud bekapcsolódni, ők beszélnek jól-rosszabbul angolul és spanyolul is. Huszin, a legidősebb, a karaván feje, a sivatag bölcs ismerője Barakkal berber dalokat énekel, Abdul dobol a poharakkal. Este tízre elkészül a leves és a tadzsin, elfogy az utolsó morzsáig. Úgy döntünk, a sátor helyett a tűz körül hajtjuk álomra fejünket. Gyönyörű az éjszaka. Sétálni lehet a tejúton, körülöttünk hullnak a csillagok. Nézném sokáig, hiszen annyi kívánságom van, de jólesően elnyom az álom.

Mohmed nem mindennapi története

Épp csak dereng az ég alja, de a nomádok már a tűz körül melengetik kezüket. Készül az erős tea is. Ébredezünk. Volt, aki fázott, és az éjszaka közepén beköltözött a sátorba, másoknak az egyenetlen talajtól megfájdult a hátuk, de abban mind egyetértünk, hogy nem mindennapi élmény a szabad ég alatt aludni.

Örömmel látom, megvan minden teve, engedelmesen ülnek arra várva, hogy megrakják őket. Amíg mi reggelizünk, a nomádok sátrat bontanak, összerendezkednek, és már indulhatunk is. Bár a cipőm felhúztam, nem sokáig bírom a gyaloglást, és felkéredzkedek az egyik tevére, melyet Mohmed vezet; van idő vele beszélgetni.

„Nem jártam soha iskolába – lep meg mindjárt az első kijelentésével. – Mivel apánk elhagyott, dolgoznom kellett kiskorom óta. A mai napig nem tudom elolvasni a berber és az arab szövegeket.”

„Mit nem mondasz – hitetlenkedek –, hiszen a berber és az arab mellett jól beszélsz angolul, spanyolul, valamelyest franciául, tán még a némettel is elboldogulsz.

„Igen, gyorsan változnak mostanában az idők – folytatja. – Hogy megéljek, nagyon gyorsan át kellett állnom a turizmusra, jó pár éve vezetek csoportokat a Szaharába. A turistáktól lesem el a nyelveket, és szívom magamba, akár a szivacs. Mára én tartom el a tágabb családot is.”

Hallgatom és csodálom ezt a 26 éves fiút, igazat adok a marokkói mondásnak, miszerint az országban kevés a zsebtolvaj és sok a nyelvzseni. Elmondja még, hogy a berber itt rangot jelent, ezért mára sokan berbernek hazudják magukat, de ők itt a sivatag határ menti részében „szahari” népek, és ő ezt büszkén vállalja. Ősei mind a sivatagban éltek, fáradságos munkával tették termővé földjeiket, nevelték állataikat. Nem okoz neki gondot mezítláb gyalogolni és heteken át a sivatagban élni, hiszen szereti és ismeri a vidéket. Megígéri, hogy ha visszatérünk a faluba, bemutat népes családjának. Ezt örömmel veszem. „Insallah” (ha Allah is úgy akarja) – mondja rá végül szokásos ámenjét.

Az a baj a tevegeléssel, hogy nagyon kényelmetlen. Másfél óra múlva lekívánkozom az állatról, inkább igyekszem elfeledkezni a kényelmetlen cipő okozta fájdalomról. Reggeltől gyalogolunk, csak a délutáni órákban állunk meg negyed órára. Ekkor Mohmed mindenkinek ad egy mandarint és magvakat. Szemetet nem hagyunk magunk után, a mandarin héját a tevék örömmel elfogyasztják. Csak késő délután táborozunk le a sivatag egy szépséges szegletében.

Szalonkaszerű madarakkal osztozunk a táborhelyen, de megjelennek a kis legyek is, melyek lesöpörhető mennyiségben lepik el fedetlen testrészeinket, főleg sebes lábunkat. A tevék is prüszkölnek az orrlyukaikba beszemtelenkedő kis rovaroktól. Ám a hely mesés, mezítláb gyalogolunk a dűnék gerincén, érezzük a napsütötte oldal melegét, az árnyékban lévő hűvösét. Rácsodálkozunk a szorgoskodó ezüstszínű hangyákra, találunk egy szkarabeuszt, napnyugtára várakozunk a mélységes csöndben. Megújhodás ez a léleknek.

Folyt. köv.