Nem volt mindig divat a nyaralás

Az idegen tájak, ismeretlen országok iránti érdeklődés egyidős az emberiséggel, de régen inkább üzleti érdekből utaztak messzi földre az emberek, mint pihenni, vagy puszta kíváncsiságból

A tengert ősi, félelmetes erőnek tekintették, amelyre épeszű ember csak biztonságos hajón merészkedik, fürödni nemigen szerettek, távoli országok templomaira pedig senki sem volt különösebben kíváncsi, hiszen nem is hallott róluk.

Fürdővendégek és zarándokok
A városnézés és nyaralás szokását csak a vasúthálózat kiépítése és a tömegtájékoztatás hozta magával – kezdetben a felsőbb körök, később pedig már a tömegek is útra keltek, hogy otthon elmondhassák, hol, merre jártak, és mi mindent láttak, tanultak.
Mint szinte minden téren, a turizmusban is az ókori görögök voltak az úttörők – csapatosan, szervezetten utaztak a delphoi jósdába, fürdőkbe vagy az olimpiai játékokra. Ezeken a sűrűn látogatott helyeken természetesen kialakult a megfelelő háttér is – szálláshelyek, étkezési lehetőségek, valamint örömlányok és örömfiúk egész hada várta a vendégeket. Amint Ivan Chorvát Utazás és turizmus az idő tükrében című művében olvasható, míg a görögök számára inkább rítus és hagyomány volt az utazás, a rómaiak már kifejezetten pihenés céljából keresték fel fürdőhelyeiket és a városokon kívüli árnyas-lombos helyeket. A gazdag patríciusok gyakran építettek maguknak nyaralót a Rómát körülölelő dombokon, és a legforróbb hónapokat ott töltötték. A tartományokban utánozták őket: a fejlett úthálózat mindenhol könnyen elérhetővé tette a tengerpartokat, és a különösen szép öblökben mai szóhasználattal élve szinte turistaközpontok alakultak ki. Ennek a gyakorlatnak a római birodalom széthullása vetett véget. A középkorban már csak vásárokra, zarándoklatokra, búcsújáró helyekre utaztak az emberek. A legtöbben Szent Péter és Pál sírját keresték fel Rómában, de Assisi és Siena is látogatott hely volt. A zarándokokat az egyház által fenntartott szerény szállásokon fogadták. Simmachus pápa (498–514) a Szent Péter-bazilika mellett nyitott szobákat a látogatóknak; ezt a kezdetleges vendégfogadót Sergius pápa (687–701) megnagyobbíttatta, III. Leó (795–816) pedig fürdőt építtetett mellé.

Grand tour a kontinentális Európában
A középkorban azonban nem a pihenés, a világi örömök keresése és a szem legeltetése volt az utazás célja, hanem a lelki épülés. Csupán a 18. században terjedt el az angliai felsőbb körökben az a szokás, hogy gyermekeiket tanulmányaik befejeztével európai körútra. ún. grand tourra küldték. Egy ilyen utazás évekig tartott. Az arisztokrata ifjak bejárták Párizst és a Rajna mentét, Rómát, Firenzét, Velencét és a többi olasz nagyvárost, a Habsburg-birodalom jelentős központjait, Németországot, Hollandiát és Svájcot. Közben nyelveket tanultak az európai egyetemeken, megnézték a műemlékeket, és az angliainál jóval frivolabb életmódba is belekóstoltak. Csak így válhattak alkalmassá magas állami és diplomáciai posztok betöltésére, merthogy a kontinentális Európa történelmének, kultúrájának és szokásainak ismerete akkoriban hozzátartozott egy angol arisztokrata alapműveltségéhez. A 19. század elején a főként angol utazók már Görögországba, sőt Kis-Ázsiába is elmerészkedtek az ókori műemlékek után, nem egy kalandvágyó ifjú meg sem állt az egyiptomi piramisokig. Az utazásnak még ebben az időben is sokkal komolyabb célja volt, mint a pihenés: az ismeretek bővítése és kapcsolatok építése. Ugyanezt várték el gyermekeiktől azok a gazdag polgárok is, akik meg tudták fizetni, hogy a gyermekeik legalább néhány hetet, hónapot, Európában töltsenek. Az enciklopédikus ismeretek halmozása és a nyelvtanulás azonban az ő esetükben nem volt annyira szigorú követelmény, egyszerűen azért mentek külföldre, hogy gyönyörködjenek a látnivalókban. Ezek voltak a romantikus, élményszerű utazás kezdetei – az emberek kezdték felfedezni a tengert, a naplementét, a természet szépségeit, és inkább az esztétikumot tartották szem előtt, mint a megszerezhető tudást.

A tenger felfedezése
Az arisztokraták közül is csak az ambiciózus férfiak utaztak gyakorlatias célokkal, a többiek gondtalanul gondoláztak Velencében, járták a bécsi és párizsi kávéházakat, vagy piknikeztek a svájci lankákon. Ekkortájt kezdett megváltozni az emberek tengerhez való viszonya is. Fürödni még éppen nem fürödtek benne, de a parton már sétányokat, mólókat építettek, és egyre többen szánták rá magukat arra, hogy nyugágyban a víz morajlását hallgatva élvezzék az Angliában oly ritka napfényt. Azok a kevesek, akik fürödni akartak, inkább a hévizeket, gyógyfürdőket keresték fel. A felvilágosodás korában az európai fürdővárosok már nemcsak a gyógyturizmus, hanem élénk társadalmi élet központjai is voltak. A vendégek gyakran hónapokat töltöttek a kúrán, érthető tehát, hogy bálokat, színházi előadásokat, hangversenyeket is szerveztek nekik, nehogy elunják magukat két köpölyözés között. A maihoz hasonló tengerparti nyüzsgésre még egy ideig várni kellett, és eleinte inkább a középosztályhoz meg az alsóbb néprétegekhez tartozók merészkedtek a vízbe. Ők is csak akkor, amikor a vasúthálózatnak, a szabályozott munkaidőnek és a viszonylag olcsó menetjegynek köszönhetően már megengedhették maguknak, hogy hétvégenként kiránduljanak. A 19. század közepén a legnépszerűbb angliai tengerparti nyaralóhelyen, Scarborough-ban már százezrek pihentek egy-egy szabadnapon. Ennek megfelelően a legforgalmasabb helyeken egymás után nyíltak az éttermek, panziók, szállodák és a legkülönbözőbb szórakoztató intézmények.

A tömegturizmus kezdetei
A kontinentális Európában csak a huszadik század elején kezdődött a tengerparti turizmus, és lassan az angolok is felfedezték, hogy délen bizony sokkal melegebb a tenger, mint náluk. Őket követve aztán az északi nemzetek fiai nyáron csapatostul költöztek a Földközi tengerhez. Ezt a népvándorlást csak a világháború szakította meg ideiglenesen.
Az ismeretszerző kirándulás sokáig a dúsgazdagok kiváltsága volt, de a 19. század közepén már a kevésbé tehetősek is érdeklődni kezdtek hazájuk és a nagyvilág látnivalói iránt. Ennek az igénynek a tömegessé válását az angliai Thomas Cook vette elsőként észre, és 1841-ben létrehozta a világ első utazási irodáját. Kezdetben csak Angliában hordta körbe klienseit, később már Skóciába, Írországba, 1865-től pedig Európába, Amerikába és a Szentföldre is szervezett utakat. Akik befizettek nála, azoknak semmire sem volt gondjuk: gondoskodott a közlekedésről, szállásról, étkezésről és idegenvezetőről is. Neki köszönhető az a fajta utazás, amikor az ember minden percét beosztják, naponta a lehető legtöbb múzeumot, templomot és kastélyt járatják végig vele a lehető legkevesebb pénzért. Sokan szidják – nem is teljesen alaptalanul – ezt a véletlen varázsától és a személyes felfedezés örömétől teljesen megfosztó tömegturizmust, hiszen olyan, mintha az ember egy katalógusban lapozná végig a látnivalókat. Felszínes, kipipálós loholássá silányult az egykori grand tour, amelyben az élmény helyett sokszor a dokumentálás – a fényképezés és a videózás – a lényeg. De ne feledjük: Cookék nélkül még ma is csak a leggazdagabbak utazhatnának.