Néha jó, ha a kutya nyávogni is tud

Valami versikéről beszéltek. Talán nem is kell említenem, hogy hamarabb találna az ember a főváros valamelyik járdáján egy ötszázeuróst, mint hogy a pozsonyi járatokon három ifjonc magyarul társalogna a költészet témájában. Természetesen, ezek is szlovákul, illetve hegyhátiul beszéltek, majdnem csehül: – … valami szőlő is van benne, hogy azt enni kell..., meg hogy szeretni kell a nőket…, s aki ezt nem teszi, azt jól el kell náspángolni. De hogy is kezdődik? – tanakodtak. – A borral! Nem, nem a szőlő áll az első helyen, utána jön a bor. Aztán a nő… – vitatkoztak.

Nem tudtam leplezni mosolyomat. És kénytelen voltam besegíteni. Már az első mondatoknál tudtam, miről van szó. Nem vagyok túl járatos a cseh irodalomban, de azt a versikét, amelyiket a fiúk igyekeztek összerakni, egészen véletlenül ismerem. A néhai, igen népszerű cseh humorista, Jan Werich egyik kedvenc idézete volt. Megkérdeztem tehát, segíthetek-e. Azt mondták, persze, örülnének neki. S akkor elszavaltam (csehül) a néhány soros verset, az elején a borral, aztán a szőlővel, majd a szeretni való nővel. Nem vagyok műfordító, így hát csak amolyan dilettáns módon tolmácsolom a költeményt:

Kinek bora van, de nem issza,

Kinek szőleje van, de nem fogyasztja,

Kinek neje van, de nem szereti,

Ki a szórakozást kerüli,

Arra fogjatok ostort és botot,

Mert nem ember az, hanem tulok.

A három srác mosolyogva hallgatta szavalatomat. A harmadik sornál tarthattam, amikor észrevettem, hogy mindenki – hallótávolságon belül – rám figyel. Ettől egy kicsit zavarba jöttem, de be kellett fejeznem az előadást. Sikerült is. A három lurkótól „hatalmas” tapsot kaptam. (A többiek passzívan hallgattak, alávetve magukat a nem vagyok érdekelt a dologban elméletének.)

A legénykék aztán halkan sutyorogtak egymás között, de a jobbik fülemmel jól hallottam, hogy azt találgatják, ki lehetek. – Biztosan tanítónő! Különben honnan tudna ilyeneket?

Egyikük szóba elegyedett velem. A kezemben szorongatott könyvre nézve megkérdezte, mit olvasok. – Ljudmila Ulickaját. – Hm. Mi is szoktunk ám olvasni – mondta. – De leginkább újságot. Például a Trendet meg a Forbest – mesélte mosolyogva. – Húha! – feleltem elismerően. De többet már nem mondhattam, mert éppen leszálltak. Csak feléjük fordulva, a hüvelykujjamat felfelé tartva az autóbusz ablakán át jeleztem nekik a nambörvan!-t. Ők is visszajeleztek a járdáról, miközben a busz továbbindult.

Nambörvan! Helyes srácok voltak.