„Idegeneknek belépni tilos!” – olvasható a matricán egynéhány kamaszszoba ajtaján. Nem szívesen látott vendégként máris hátrányos helyzetben vagyunk, de azért csak próbálkozzunk tovább szelíden, megannyi tapasztalattal felvértezve sikerülhet szót értenünk, ha elég nyitottak és tisztelettudóak vagyunk egymással szemben. Előfordulhat, hogy időnként majd úgy érezzük, más-más hajóban evezünk, hiszen az egyik egy útját kereső kamasz, a másik meg az a felnőtt, aki a lehető legjobbat szeretné a gyermekének.
Legyünk nyugodtan elfogultak a gyermekeinkkel, nem szégyen tanulni tőlük. Nagyon sokszor megtapasztaltam két tűzrőlpattant kamasz édesanyjaként, ahogyan tanítanak a tetteikkel, élethez való hozzáállásukkal. Nem az évek szépítették meg ezeket a történeteket, hanem a valódiságuk és a bennük rejlő mélységes emberi megnyilvánulás tette őket időtállóvá. „Van egy kislány, mindig szomorú, sosem ül mellé senki az autóbuszon. Inkább állnak a gyerekek, de mindig üres a hely mellette. Sokszor én is ingerülten vagy leverten jövök a suliból, és semmi kedvem ezek után másokkal zötykölődni a buszon. Ilyenkor odaülök mellé, szája sarkában megjelenik egy kis mosoly, szólni ugyan nem szól semmit, de azt érzem, mindketten jobban vagyunk már. Nem kellenek ehhez szavak. Nem érdekel, ha ilyenkor a többiek fancsali képet vágnak, ez az ő dolguk” – mesélte a lányom. A hallgatag, különc kamasz fiúkkal még cudarabbul bánt el a világ, de fiamat ez sem tántorította el attól, hogy egy idő múlva családtagként kezeljünk néhány, a pedagógusok, családtagok számára kezelhetetlennek minősített csemetét. „Tudod, anya, neki nagyon nehéz otthon, ne kérdezd, meddig maradhat, nem várják-e haza vacsorázni. Engedd, hogy velünk legyen” – kérte a fiam. Emlékszem, milyen félve kommunikáltak ezek a fiúk a felnőttekkel, a fiam volt a tolmács, ha bármit kérdeztem. Nem sokat tudtam meg az életükről, talán csak annyit, hogy szilánkokra tört a biztonságuk, amikor a hozzájuk legközelebb álló kezet emelt rájuk, amikor otthon a félelem és a nadrágszíj volt az úr.
Engedtem, hogy tanítsanak a gyerekeim, szavak nélküli szeretetre és tapintatra. Nem szerették, ha indulattal reagáltam, netán minősítettem azt, ha valamelyik kis barátjukkal nem jól bántak odahaza. Mindig csak annyit kértek, engedjem őket gyógyulni, háborgó kis lelküket elcsitulni a közelükben, mert ez a mi dolgunk.
A szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.