Szlovákiában a vőlegények tizennégy, a menyasszonyok tizenhárom százaléka elvált személy; ez az esetek többségében azt is jelenti, hogy az új házasságba legalább egyikük gyermeket vagy gyermekeket is visz.
Gyakran mindketten, így egymás gyerekeit meg kell szokniuk, ráadásul a másiknak az exéhez is alkalmazkodni kell a programok szervezésekor. A legnehezebb azonban a gyermekeknek, akik hirtelen pótapát, pótanyát kapnak, és nemegyszer féltestvéreket is. Nem csoda, ha az ilyen mozaikcsaládokban nehéz felosztani a szerepeket, meghatározni a szabályokat és megtalálni a harmóniát.
A pszichológia a patchworkcsalád fogalmát is használja a különböző családrészek összeolvadásából keletkezett új családra. Az elnevezés találó: a mozaikcsalád tényleg olyan tarka és sokszínű, mint a textilmaradékokból varrt terítő, és gyakran ugyanolyan nehéz kiigazodni rajta.
Bizonytalanok a szerepek
Alena Rjabininová pszichológus, családterapeuta szerint a legjobb szándékkal is legalább két év szükséges ahhoz, hogy az ilyen családban kialakuljon egyfajta rendszer, és ennyi idő alatt az is kiderül, tudnak-e ebben a rendszerben élni, vagy újra válás lesz a vége. „Nemcsak a partnereknek kell egyezségre jutniuk abban, hogyan viszonyuljanak egymás gyermekeihez, hanem a gyerekek másik szülőjével is meg kell állapodni gyakorlati dolgokban, pénzügyekben, nevelési elvekben. És akkor még nem szóltunk arról, hogy párunk gyerekével is meg kell találnunk a hangot. A dolgot tovább bonyolítja, ha közös gyermek születik, mert „az én gyerekem”, „a te gyereked”, „a mi gyerekünk” együttesében nagyon nehéz kialakítani az igazságos egyensúlyt. Ma már nem is annyira a mostohaszerep van előtérben, azaz hogy a másiknak a gyermekét a pótszülő nem kedveli, sokkal inkább az jellemző, hogy a sajátjával szigorúbb, a párjáéval pedig engedékenyebb. Gyakran a közös gyermek kerül a szülők figyelmének középpontjába, már csak azért is, mert kicsi, és az előző házasságokból születettek ezt nehezen élik meg” – magyarázza a szakember.
A mozaikcsaládokban a kapcsolatok eleinte nagyon esetlegesek, hiszen a rendszer nyitott, nem úgy, mint a hagyományos családmodell esetében, ahol mindenkinek jól körülírható és behatárolható a szerepe. Ezen túl a gyermekekben fokozottan ott munkál még a válás és a veszteség okozta felfokozott érzelmi állapot, amellyel ki könnyebben, ki nehezebben küzd meg. Szüleik már túlléptek az előző házasságukon, új életet kezdtek – legalábbis azok, akiknek új partnerük van. Az új kapcsolatokban azonban a felnőttek között is nehezebben alakul ki az érzelmi kötődés és a bizalom, hiszen félnek a csalódás megismétlődésétől. Még inkább sebzett a gyermekek lelke, akik sokszor azt érzik, hogy ha egy stabil család, amelyet a szüleikkel alkottak, szét tudott esni, akkor hogyan bízhatnak a pótszülőkben.”
Két eltérő életközösség
Persze, a pótszülő helyzete sem egyszerű: a kapcsolat elején meg kell küzdenie a már kialakult családi szokásrendszerrel, a volt feleség vagy férj jelenlétével, a valóságban és az emlékek, hivatkozások szintjén is. Ez az időszak nemcsak az övé, az új társé és az induló kapcsolaté. A sok családi feladat és kötelezettség megnehezíti az új kapcsolat stabilizálódását, a teljes összehangolódást, ezért nagy eltökéltség és sok-sok türelem kell ahhoz, hogy valaki egy új partnerrel annak előző házasságából származó gyerekeit is vállalja.
Mindez még akkor is igaz, ha a gyerekek csak időnként tartózkodnak az egyik szülőnél. „Meg kell szokni, hogy két teljesen eltérő életközösséghez tartoznak, és mindkettőben meg kell találniuk a helyüket. Sokszor ez két egészen elérő családi kultúrát jelent, például az egyik család fegyelmezett, konzervatív nevelési elveket valló, a másik lazább. Az egyikben csak akkor szabad bekapcsolni a tévét, számítógépet, amikor már elvégezték a feladataikat, a másikban bármikor, és még folytathatnám. A gyerekek természetesen hajlamosak a könnyebbik végéről megfogni a dolgot, így kezdetben szívesebben vannak ott, ahol mindent szabad. Sajnos az elvált szülők gyakran a gyermekek „elcsábításával” akarnak bosszút állni volt házastársukon, úgy, hogy mindennel elhalmozzák, túlkényeztetik, sőt a másik szülő ellen hangolják őket. Ez a legrosszabb, amit tehetnek, mert a gyermeknek mindkét szülőjére szüksége van, akkor is, ha elváltak. Nem villámhárítóként vagy üzenetek postásaként, hanem úgy, hogy érezze: ha a szülei már nem házastársak is, azért ő mindkettejükre számíthat.”
Túl édes mostohák
Az élet gyakran úgy hozza, hogy a gyermek jobb kapcsolatot alakít ki, mondjuk, édesanyja új férjével, mint a saját apjával. Ez főleg olyankor szokott megtörténni, ha az apa nem tanúsít valódi érdeklődést a gyerek iránt, a pótapa pedig igen, ha különösen egybevágnak az érdeklődési körök, stb. A legszerencsésebb, ha valódi szülők és pótszülők jól megférnek egymással, s a gyermek életében mindenkinek megvan a saját helye; de ez ritkán szokott sikerülni. „A pótszülők esetenként túllihegik a dolgokat, úgy is mondhatnám, túl édes mostohák. Annyira szeretnének megfelelni a párjuknak, hogy meg akarják mutatni: különb anyák/apák, mint a volt feleség/férj. A szülők pedig látva ezt a nagy igyekezetet, arra ösztökélik a gyerekeket, hogy legyenek kedvesebbek a párjukkal, hiszen lám, az mindent megtesz értük. Az érzelmeket azonban nem lehet siettetni, időt kell adni nekik, hogy kialakuljanak. Ha egy pótszülő nem játssza meg magát, hanem őszintén érdeklődik a gyermek iránt, és nem akar a valódi szülő helyébe lépni, előbb-utóbb megkedvelteti magát. De az előző házasságokból származó gyerekeket sem kell rögtön egy szobába rakni, közös játékra buzdítani, nekik is idő kell az összehangolódáshoz” – figyelmeztet a pszichológus.
A mozaikcsalád működésének legfontosabb alapelve, hogy mindenkinek tudnia kell, mi a szerepe, és hol a helye. Bizonyos támpontok adottak, a többi kialakul, ha minden érintett fél nyitott, elfogadó és érdeklődő. „Ha a felnőttek nem elvárásokat támasztanak a gyerekek iránt, hanem próbálják megismerni őket, azok megérzik ezt, és nyitottabbá, együttműködőbbé válnak. Ez erősíti a párkapcsolatot, és a volt házastárssal való normális kapcsolat kialakításában is segít, tehát végeredményben mindenkinek jó. De azért nem ennyire egyszerű a dolog, mert a felnőtteknek rengeteg félelmet, sérelmet, bizonyítási vágyat kell leküzdeniük magukban, a gyerekeknek pedig épp elég trauma, hogy minden a feje tetejére állt körülöttük. Ha azonban mindenki elfogadja, hogy egy folyamat részese, amelyben minden változik, és rajta is múlik, mi lesz az eredmény, akkor sikerülhet.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.