Monastir halasai

Monastirban, Tunézia egyik leghangulatosabb tengerparti kisvárosában is így van ez. Sem a medina magasra nyúló kőfalai mögött, a szúk területén, vagyis a szűk sikátorokból nyíló üzletecskékben, sem a hagyományos piacon nem találkozunk eladónővel. Az ott a férfiak birodalma. Egy áruház, ahol nincs alkudozás, mert ott stabilak az árak, a vevő nem kérdez, csak választ, tehát nincs nagy társalgás, csak kiszolgálás, az egészen más. Az ő szemükben. Ám egy nyüzsgő, zöldségből, gyümölcsből, halfélékből, fűszerekből, savanyúságokból szinte paradicsomi választékot kínáló piac a hímnem territóriuma.

Monastir piaca valóban földi édenkert ebben az értelemben. Nincs gyümölcs, amelyet itt ne árusítanának. A legszélesebb pultokon sárgadinnyék tornyosulnak. Odébb többkilós datolyafüzérek lógnak alá. A lilára érett füge illata valósággal bódulatba ejti az embert. Eper és cseresznye is van nyár közepén. Hatalmas szőlőfürtök mellett púpozott műanyag vödrökben a kaktusz termése. Húsos és lédús a gyümölcs, finom az íze, nem hasonlítható semmihez.

A legizgalmasabb látványossággal természetesen a halasok szolgálnak. Pultjaikon mindig friss az áru. Tíz felé el is kel minden, az utolsó dekáig. Hajnali fogásukat szállítják ide a halászok. Nyitásig hűtőházban az áru, hét felé kerül be a csarnokba, az árusok, a darabolók keze közé. Vágóhidak bölléreit, falusi disznótorok hentesmestereit megszégyenítő technikával, bámulatos kézügyességgel dolgoznak a monastiri férfiemberek. Százkilós tonhalakkal küzdenek meg olyan eleganciát, gyakorlottságot, őseiktől öröklött mozdulatsorokat mutatva, hogy az egyszerűen lenyűgöző. Pazar látvány ez a magamfajtának is, aki nem reszket egy falat nyárson sült halért, évente legfeljebb egyszer nyit fel egy doboz olajos szardíniát. Bár ha jól belegondolok, kétszer-háromszor már megtörtént velem, hogy a sötét égbolt alatt, épp a tunéziai tengerparton hajszálvékony szálkákkal bíbelődve csipegettem a fehér húst. De azok olyan éjszakák voltak! Minden belefért. Még az előttem kifogott s előttem megsütött apróhal is. Messzire szállt közben a darbuka, az afrikai dob hangja, a legszebb, a legszenvedélyesebb, a legpergőbb örömzene volt az, amit valaha hallottam.

Monastir piacán a halas pultok között másfajta zene tölti meg a teret. Vevők és árusok különös zsibongása, a bárdok és a kettévágott csontok semmihez sem hasonlítható muzsikája. Lekottázható ritmus, eredeti hangözön ez is. Ahogy lesújt vagy fél tucat bárd, és szeleteket hasít ugyanannyi kés, ahogy egy kölyökcápa bőrébe nyisszant egy másik, majd az aláfurakodó ujjak nyomán elveszíti ezüstszürke szépségét a test, és rózsaszínre vetkőztetve ott fekszik a sütésre kész hal. Mindennap újra és újra képes vagyok csodálni ezeket a begyakorlott mozdulatsorokat. Nem zavar, hogy időben kell kelnem, és végiggyalogolnom az éppenhogy csak ébredő városon, hogy ott lehessek már az első trancsírozásnál, hogy láthassak mindent, mintha én is el akarnám sajátítani, miközben eszemben sincs, nem is lennék rá képes, de nézni, közelről látni, amire csak ezek a kezek képesek, az izgalomban tart már régóta. Fej és farokuszony egyetlen nyisszantással hagyja el a testet, aztán a pultot is, mert minden, ami eladhatatlan, egy hordóban végzi. A pult mindig tiszta. Vércseppeknek ott nincs helyük. A vér literszám, de inkább patakokban folyik a kőpadlón. A nagy testű tonhalak szemén és száján is, ahogy egymás mellett, feldolgozásra várva fekszenek a négykerekű kocsin. Polipból, kagylóból, osztrigából, tintahalból is bőséges a választék. Hét dinár, vagyis három és fél euró a tonhal kilója. Színhús a javából. A frissesség garantálva.

Ritkán változnak az árusok. Vannak, akiket negyedik éve ismerek. Ők minden napjukat itt kezdik, a piacon. Ez a munkahelyük. Ramadán idején is. A piac akkor sem zár be. A reggel megvásárolt portékából este, napnyugta után készül el a pompás eledel. Tízéves srácok apjuktól, nagybátyjuktól veszik az első leckéket. Sokáig csak nézik, figyelik, hogy boncol, hogyan szeletel a papa, később már ők is megküzdenek egy-egy kisebb darabbal, s mire átlépik a felnőttkor küszöbét, a szakma minden csínját-bínját elsajátítják. Akár a szúkbeli réztárgy- vagy szőnyeg-, ékszer-, bőrdíszmű- és kerámiabolt, a piaci stand is apáról fiúra száll, de késkészletét is a fiának adja át a hajnali ébredésektől, folyamatos emelgetésektől, trancsírozástól megfáradt halas, így minden tudomány a családban marad. A család pedig szent és sérthetetlen az arab világban. Ezért nincs helye nőnek a piac pultjai mögött.

Monastirban is csak a bejáratnál látok egyet minden alkalommal. Arca olyan, mint a gyűrött papírzacskó, de a tekintetének még fénye van. Vízbe áztatott babot és csicseriborsót árul egyetlen szó nélkül. Kétdecis pohárral méri. Egyszer sem láttam, hogy valaki vett volna tőle. Csak a petrezselymének van nagy keletje. Dús csokrokba szedve kínálja. Állítólag ebből él. Ha jó napja van, húsz-harminc köteget is elad. De ezt sem tőle tudom. A szemközti árustól. A néni nem beszél. Hangját elveszítette, a helyét féltve őrzi. Mindig ugyanott ül. Centire pontosan.