Mindszenteki szeretet

„Mindenszentek: hideg ősz / bolyg a szellem fázva, / fázó népség temetőz / sírokon gyertyázva. / Jaj az év temető, / mindennap egy holt, / minden napra minden éj / ráírja, hogy: Volt.” (Babits Mihály)

Alig gondolunk már arra, mikor, melyik évszázad melyik pápája tette ünneppé, a megemlékezés napjává november elsejét meg másodikát, s tán ez ma már nem is olyan fontos, amúgy is fellelhető a neten a krónikája. Napjainkban meg újsütetűen hozzácsapódott az angolszász halloween hagyománya, úgyhogy bőven keveredik tájainkon a régi az újjal, s lassan igaz lesz erre a két napra is, hogy bizony nem azt jelenti már, amit eredetileg akart. Lényeg, hogy ilyentájt sűrűn járjuk a temetőket, magányosan vagy családostul, megyünk megrakodva a hatalmas csokrokkal, néha már a giccs határát súroló díszítményekkel, a sokszor nem is annyira szerény, nem is annyira szép, hivalkodó gyertyákkal, mécsesekkel, melyekkel legtöbbször a lelkifurdalásunkat altatgatjuk csupán.

Nem, nem akarom én megbántani senki kegyeleti szokásait, távol álljon tőlem a gúny, hiszen én is e megmosolyogtatóan gyarló emberek e közösségéhez tartozom, s igen gyakran illik rám is a mondás, mely szerint más szemében a szálkát is, a magaméban a gerendát sem... Sokszor gondolom, rólunk szól a mindenszentek is, a halottak napja is, esendőségünkről, gyarlóságainkról, meg az üzletről. Nem mindig a halott szeretteinkről. Szóval, megyünk, takarítunk, csinosítjuk, cicomázzuk sírjainkat a mai divat szerint, rendezgetjük a csomó virágot, hogy a szimmetria valahogy csorbát ne szenvedjen, a buzgóbbak mosószerrel sikálják, pedig milyen szépséges a mohával benőtt betonkeret, a fejfa, milyen léleksimogató a régen elkorhadt fakereszt is, ha szívvel, emlékezővel állunk előtte. S mennyiszer vagyunk érzelgősek, a kívülre nagy gyászt, a megemlékezés sanda, világi hívságait mutogatók! Sokan hetekig hajkurásszák a különlegesnél különlegesebb fejű krizantémokat, az angyalkás, virágcsokros mécseseket, művirágokat, műcsecsebecséket, listáznak, kire mit, mennyiért, ő mit hozott a miénkre tavaly, s hasonló „fontos gondok” garmadájával küszködve hajráznak, s néha még egy új ruha, cipő is jöhet a buzgón megemlékezőnek, hadd lássák...

Gyönyörű, igen gyönyörű látvány a hófehér vagy vegyes színbe öltöztetett sírkert, tündöklő a sok-sok gyertya, mécses fénye, de meglehet, néhány pompába bújtatott nyugvóhely lakója gondolná, ha gondolhatná, hogy sokszor álságos tán mindez. Mostanság, különösen a kisvárosokban, vidéken, falvakban dívik, harapódzik el az effajta cicoma, versengés, a sírok giccsbe hajló túldíszítgetése. A temetőjárás, az ilyenkor kötelező, a külsőségekre figyelés, a penzum kipipálása a tét. S állunk, mintha megrendülten a megemlékezés meghittségétől, állunk ájtatosan a lábnál, mintha... Hiszen megpihenni, bajunkat elrebegni, sírkövet megsimogatni, szép emlékekről beszélgetni, halottunkkal kibékülni, az elmulasztott szerető szavakat pótolni – ezért jöttünk volna, ezt akartuk eredetileg.

S fuldoklik a temető, fulladoznak sírjaink. Legközelebb nyalábra fogok egy halom virágot, s szépen fejet hajtva, szálanként lerakom az elhagyatott, senki által fel nem keresett, nem díszített, ismeretlen nyughelyekre.

-----------------------

Minden szokása, még az is, hogy reggel, este megcsókolja az anyját, és VASÁRNAPonként sétálni viszi, arra való csupán, hogy a másikat hálára kötelezze

Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember