Minden a helyén van

A kezdet zűrzavaros volt, az előző igazgató megfellebbezte a leváltását, így ketten látták el a tisztet. Ma már mosolyogva meséli, mint egy jó sztorit, persze, akkor cseppet sem volt szórakoztató vagy kellemes a helyzet.

Irénke a Nagykaposi Mezőgazdasági Szakközépiskolában tanított huszonegy éven át marketinget, munkaszervezést, mielőtt az új helyre került. Végzettsége közgazdász, majd elvégezte a pedagógiát, s beteljesült élete vágya: taníthatott. „Ha visszagondolok, most is ezt választanám” – mondja, miközben a Vasárnapból is jól ismert Czap Magdolna társaságában koccintunk egy pohár ásványvízzel. „Pedig most inkább a közgazdászok a menők” – jegyzem meg. Nem marad el a reakció: „Ez nagyon fáj nekem. Ez az ország a pedagógusokat, a lelkes pedagógusokat nem tudja értékelni.” Igazat kell neki adni, persze azzal a megjegyzéssel, hogy a mi társadalmunkban sok más foglalkozásnak sem olyan a megbecsültsége, az anyagiakat is beleértve, amilyet megérdemelne. Nem tiltakozik, érvel. „A mai politikusokat valamikor pedagógusok oktatták, de ezt hamar elfelejtik. Nagyon szomorú…” Szomorú az is, hogy egy pedagógus manapság nehezen él meg a nyugdíjából, de megint csak oda jutunk, hogy nemcsak nekik, másoknak is van okuk panaszra. Valahol beteg az egész rendszer, s ezt azok nyögik leginkább, akik egész életükben tették a dolgukat.

Segítség a szülőnek

„Soha nem gondoltam, hogy ennyire fogok örülni annak, hogy nyugdíjas lettem, ha anyagilag nem rózsás is a helyzet – szögezi le az előzőleg hallottak ellenére. – Egyszerűen az utóbbi időben olyan hajsza volt a szabadidőközpontok ellen, amelyet nehéz volt elviselni.” Megint csak odalyukadunk ki, hogy a jó szándék néhány ügyeskedő visszaélésén akad el, a munkájukat tisztességgel végzőket egy kalap alá veszik azokkal, akikre épp az ellenkezője a jellemző. Ami működik, azt nálunk el szokás gáncsolni, ha valaki az átlag fölé emelkedik, azt nem árt fejbe verni, hogy húzza meg magát.

Pedig a szabadidőközpontok, amelyekről szó van, sokat segítettek és segítenek a szülőknek, hasznos, időtöltést, foglalkozást kínálnak a gyerekeknek. A zenétől, tánctól a számítógépes programokon, kézművestanfolyamokon át a sportig sok mindennel tölthetik ott az időt, miközben rengeteget tanulnak. Minimális fizetségért – egy euróért, a hátrányos helyzetű családokból származók pedig a feléért. A szülő nyugton lehet, tudja, hogy tanítás után hol van a gyermeke, ráadásul foglalkoznak vele, sok hasznosra megtanítják. „Hála istennek, megmaradtunk, és sikerült tíz év után úgy átadni az intézményt, hogy ne kelljen szégyenkezni” – summázza Irénke.

Szeretetre éhes gyermekek

A gondokat, a kezdeti akadályokat leszámítva mi minden fért bele egy évtizedbe? „Több sikeres pályázatunk volt – emlékezik. – Jó pár olyan emberhez volt szerencsém, mint Magduska, s nem találkoztam volna velük, ha nem ott vagyok, ahol vagyok. Ezenkívül mindenképpen említenem kell a roma gyerekeket, akiket annyira a szívembe zártam. Csodás dolgokat tapasztaltam meg velük.” Magam is tanúja voltam, amikor kifelé jövet egy barna bőrű, fekete hajú fiúcskába botlottunk. Odament Irénkéhez; s az kedvesen megjegyezte: „Örülök, hogy itt vagy az iskolában.” Aztán közelebbit is megtudtunk róla: „Folyton cselleng ez a gyerek, a családban nem rózsás a helyzet. Mindig szívemen viseltem a sorsát és a hozzá hasonlókét. Ezek a gyerekek annyira érzik a szeretetet, a megbecsülést és annyira vissza is adják! Nincs olyan húsvét, hogy ne jöjjenek el meglocsolni, karácsonykor kántálni. Bár már távoztam a központból, továbbra is megkeresnek, és ha bármikor találkozom velük, még az utca másik oldaláról is átkiabálnak. Mindig köszönnek, megkérdezik, hogy vagyok, és miért nem megyek vissza dolgozni. Ha az ember tisztességesen bánik velük, ők is megtanulják a tiszteletet. Ezek a kellemes pillanatok tették széppé a tíz évet: a sikeres pályázatok, a sok jó ember, akik támogattak, segítettek, és főleg a roma gyerekek.”

Nehezebb a tanításnál

Sok ember azt várja, hogy kapjon. A mi Magduskánk – ezt a Vasárnapban is tapasztaljuk – folyton ad. S így vannak vele azok, akik hozzá közeliek, akikkel egymást gazdagítják emberileg, szakmailag. Mint például Irénke. Az ő munkájához is nagy-nagy adag odaadás, esetenként fanatizmus kellett. „Azért döntöttem el, hogy befejezem, mert úgy éreztem, belefáradtam. Soha nem gondoltam, hogy ez a munka nehezebb lehet a tanárinál. Pedig sokkal nehezebb. – Irénke szavai meglepnek, mert ő maga fiatalos, árad belőle az energia. De megmagyarázza, hogy miért lehet belefáradni ebbe a munkába, miért gondolja úgy, hogy nehezebb a tanításnál. – Itt csak önmagára támaszkodhat az ember, nincs módszertanos, aki irányítsa, nincsenek kiadott tervek, amelyek segítenének, mindent egyedül kell végezni. Nincs helyettes, kevés pedagógussal kell dolgozni, minden pályázat mögé oda kell állni, mert nincs más lehetőség. Teljes mértékben igénybe vett a munka. Hálás vagyok a sorsnak, hogy végre megnyugodhattam, nem kell kombinálni, mit szervezzünk, és hogyan csináljuk, hogy jó legyen. Itt volt az idő átadni a helyet a fiataloknak.”

Ebben erősen hisz, megingathatatlan a meggyőződése, hogy egy évtized alatt vezetőként meg kell mutatni, mit tud az ember, utána pedig váltani kell. „Aztán jönnek a rutindolgok, vagy fáradunk, mint az én esetemben is. Úgy éreztem, hogy nem tudok az unokákkal úgy foglalkozni, a kertünkre úgy időt szakítani, ahogy szeretném.”

Teljes az élete

Nehéz elhinni, hogy nyugdíjasként éli a napjait. „Vajánban van egy családi házunk – a férje, András odavaló, ő meg mokcsi születésű –, azt átrendeztük hétvégi háznak. Van három gyönyörű unokám, kettő kicsi, öt- és hároméves.” Nincs hiányérzete, teljes az élete. „Egyedül minden nehezebb, de ha az embernek olyan párja van, mint nekem, öröm reggel felkelni, együtt kávézni, beszélgetni bármiről, együtt tenni-venni. Minden a helyén van. Soha nem gondoltam, hogy hatvanévesen ennyire így érzem majd. A gyerekek megtanulták, hol a helyük, az unokák egészségesek, drágák: ennél nagyobb boldogság nem kell. Soha nem voltam nagyravágyó. Ha az ember átgondolja, hogy mi a fontos, azt mondom, minden fontos dolog a helyén van. Magduskával nem túl gyakran találkozunk, neki annyi elfoglaltsága van! De rengeteget gondolok rá. „Ez kölcsönös – szólal meg az érintett. – Bámulatos, hogyan volt képes nehéz körülmények között így nevelni a gyermekeit. Sokan nem tudnak egyensúlyba kerülni a problémákkal, neki sikerült. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztunk...”