Milyen volt tavaly?

 Merthogy az is megtörtént, csak nem lett sikeres. Nem tudom kitörölni a múltamból. Bele kell nézni a zsák legaljába, kiszedni az ott maradt törmeléket, amely miatt az elvégzett munka nem tud úgy ragyogni, ahogy elképzeltük. Ám meggyőződésem, hogy ha azt a bizonyos zsákot nem a sarokba vagy a polc aljára dobjuk, hanem kirázzuk, kidobjuk a szemetet, a zsákot meg kiporoljuk, összehajtjuk, és a megfelelő helyre tesszük, akkor nem marad bennünk hiányérzet. Nem fognak nyomasztani azok a kis hibák, amelyek törmelékként bújtak meg zsákunk legmélyén. Amikor a helyükre kerülnek, új munkába kezdhetünk. Mert felszabadulnak azok az energiáink, melyeket a le nem zárt, ki nem értékelt, meg nem beszélt elmaradásaink kötöttek le.

Az elmúlt év előbbre vitt engem. Azzal is, hogy megismertem néhány kedves embert. Örülök, hogy helyet kaptak az életemben. Fegyelmezettséget is tanultam, meg beosztani az időmet, mivel sok-sok feladatot álmodtam meg, melyeket el is kell végeznem. Mindezt nagyon szívesen teszem, de ahhoz, hogy a munka jól menjen, az elhatározás nem volt elég. Fegyelmezettséget, időbeosztást kellett tanulnom, értékrendről, prioritásokról gondolkodnom, más életritmust kialakítanom. Közben nagyon hiányoznak a kávéházi beszélgetések, a barátok, akikre a múlt évben kevés időt tudtam szakítani. Pedig fontosak számomra. Sokukat elvesztettem. Már nincsenek. Ez egy ilyen év volt. Meg kellett találnom a helyes utat. Amelyet tudom, újra és újra keresni fogok, újra és újra változik majd, mert az életünk csupa változás, mozgás, történés, váratlan esemény. Benne kis bánat- és boldogságbuborékokkal.

Mégiscsak fantasztikus év volt, mert azt a munkát végezhettem, amelyet megálmodtam. Néha elgondolkodtam: miért ilyen nehéz, ha én akartam? Az egyik kedves ismerősöm mondta, hogy bizonyos időközökben fontos profiltisztítást végezni. Most ez foglalkoztat. 2014-ben ez lesz az új kihívásom. Szűkíteni, specializálódni, profibbá válni abban, amit csinálok, és a legjobbak között lenni. Nehéz lesz, de csak így van értelme. Igen, vannak példaképeim. Hús-vér emberek, akik a környezetemben élnek, és kiválóan végzik munkájukat, emberileg és szakmailag is tisztelem őket. Örülök, hogy ebben a rohanó, rossz, gonosz, szívtelen világban (ahogyan sokszor soroljuk elkeseredésünkben a negatív dolgokat) ők itt vannak, és én ismerhetem őket. Ettől az élet széppé, kellemessé, szeretetteljessé válik.

Mégiscsak mindig minden az emberi kapcsolatokon múlik. Egymásra vagyunk utalva, szükségünk van a másikra, az elfogadásra, szeretetre, elismerésre. Mert kinek s minek dolgoznánk, ha nem volna senki körülöttünk? Még az évtizedekig egyedül élő remete is egy következő nemzedéknek, más embereknek segít. Azért, hogy megőrizze az életet. Erről szól az egyik kedvenc olvasmányom, a francia Jean Giono tollából, Az ember, aki fákat ültetett címmel. Aki teheti, olvassa el. Majd meglátják, milyen hasonló a főhős története mindnyájunkéhoz!