Mi Nick Vujicic boldogságának titka?

A fényes úton járni

„Vasárnap? Amikor Isten is megpihent?” – kezdte, amikor először találkoztunk. Késtünk, de nem haragudott. „Addig elmélyedtem magamban” – mondta, s később sajtótájékoztatón ismertette hitvallását, hirdette az igét. „Végtagok nélkül születtem. Mindenki ellenem volt, csak a szüleim próbálták tartani bennem a lelket. De ez kevés volt. Mindenhol csúfoltak, az iskolában naponta szekáltak, zaklattak. Féltem, rettegtem, és mérhetetlenül elkeseredett voltam. Magamba fordultam, és mély depresszióba zuhantam. Tízévesen a kádba akartam fojtani magam, véget akartam vetni a szenvedésemnek és az életemnek. Haszontalannak, mindenre alkalmatlannak tartottam magam. Aztán jött a megvilágosodás. Édesanyám megmutatott egy cikket egy fogyatékos férfiről, aki megvalósította az álmait. Később pedig nagy hatással volt rám János evangéliumának kilencedik fejezete. Attól kezdve folyamatosan próbálok a fényes úton járni. Nem egyszerű, hiszen az élet csupa kihívás. Ám a szeretet életben tart” – mondja határozottan, és egyenesen az emberek szemébe néz. Igézően állítja, hogy semmi se lehetetlen, a korlátok bennünk lelhetők.

Megkeresni, ami egésszé tesz

„Mérhetetlenül egyedül voltam. Nemcsak azért, mert ilyen állapotban nem igazán voltak barátaim, hanem azért is, mert senki hozzám hasonlóval nem találkoztam. Mígnem egy nap az előadásom után odahoztak hozzám egy kisfiút. Neki sem volt se keze, se lába. És akkor értettem meg: Isten azért tett ebbe a testbe, hogy erőt és példát mutassak azoknak, akik nem találják. Hogy lássák, hogy lássanak. Engem és ezzel együtt önmagukat is. Sokat töprengtem, hogy miért nincsenek karjaim és lábaim. Nekem ez hiányzott a boldogsághoz. Míg rá nem jöttem, hogy hiszen körülöttem csupa olyan ember van, akinek mindez megadatott, mégsem boldog. Hogy a végtagok megléte még nem feltétlenül jelenti a boldogságot. Akkor, ott elhatároztam: megkeresem azt, ami egésszé tesz.”

Körülményesebben, de mégis

Szerbként Ausztráliában látta meg a napvilágot 36 évvel ezelőtt. Később átköltöztek Kaliforniába. Ott lelt otthonra és békére. Azt tartotta, hogy mivel nincsenek végtagjai, szerelme sem lehet, és gyerekei sem, mert nem tudja őket átölelni, nem képes megadni nekik azt a biztonságot, amelyre mindenki annyira áhítozik. „Ott álltam egymagamban, lényegében egy törzsként. Szinte feladtam a reményt, hogy nekem valaha családom lehet. Aztán mégis úgy történt, hogy megismerkedtem Kanaeval, és ő többet látott bennem, mint a puszta testem. Felderült előttem az, hogy nem a fizikai testünk határoz meg bennünket, hanem a lelkünk, a szellemünk és a szívünk. Ha ezek rendben vannak, a külső másodlagos. Nem az számít, milyen, hanem az, hogyan használjuk. Kiskoromban erőlködtem, hogy mindazt, amire mások képesek, én is megtegyem. Van egy kis csökevényem, melyet mindenre használok: megtanultam írni, rajzolni, fésülködni, fogat mosni, sőt még gépelni is. Körülményesebben, de mégis.”

Tizenhét évesen, nagy nehézségek és önmarcangolás árán úgy határozott, hogy ő lesz a fény mások számára: ha már Isten ebbe a testbe zárta, megpróbálja kihozni belőle a maximumot. Elkezdett segítő előadásokat tartani az iskolákban, hogy a kamaszokhoz szólva örömhírrel szolgáljon: nincs az a nehézség, amelyet kellő kitartással, elszántsággal és hittel ne lehetne leküzdeni. Kiállt az emberek elé, vállalva mindent. Döbbenetet okozott. Egy életre szóló sokkhatást. A diákok saját szemükkel látták, hogy minden panaszuk semmiség Nick kálváriájához képest.

Budapesten harmadszor telt ház

Hatásos szónoknak bizonyult. Mások is felfigyeltek rá, és elindult egy világmozgalom. Könyveket adott ki, rövid videókat készített magáról, amelyekben megmutatta az életét. Televíziók, újságok és hírportálok keresik, hogy nyilatkozzon. Így jutott el hozzá a Vasárnap is. Budapesten a Nemadomfel és az Ezazanap alapítványok meghívására immár harmadik alkalommal tartott két telt házas előadást a Budapest Arénában. Több mint húszezer ember hallgatta meg őt, hogy erőt merítsen, és reményt kapjon.

Végtelenül egyszerű és rokonszenves fiatalember, aki lapunknak is boldogan beszámolt arról, hogy ami számára elképzelhetetlen volt, az mára valósággá vált, hiszen négygyermekes családapa. „Bár ez is kihívás, úgy érzem, Isten azért teremtett, hogy célt találjak magamnak, és utat mutassak másoknak. Én is megélem a nehézségeket. Vannak szomorú napjaim is. Kétségbeesett is szoktam lenni. Például amikor látom, hogy elesett a gyermekem, és tehetetlen vagyok. Elképesztően rossz érzés: semmit sem tehetek, hogy segítsem őt. Csodálatos feleségemmel azonban ezt is megoldottuk. Én ugyan nem tudom átölelni őket, ám ők ezt meg tudják tenni. Általam pedig így megnyugszanak.”

Lapunkkal imádkozott

A világ több tucat országában járt, és több százezer emberrel találkozott. Mindenhol az életét hozza fel példának. Hogy ha neki sikerült, akkor bárki képes rá. „Rájöttem, hogy haragudhatok én Istenre meg a világra azért, ami nekem jutott. Panaszkodhatok naphosszat, és még nem is vehetnék tőlem rossz néven, hiszen láthatóan fogyatékossággal élek. Mégis inkább hálás vagyok azért, amim van. Eldöntöttem, mert rajtam állt, hogyan viszonyulok ahhoz, amit az élet elém hoz. Isten kellő erővel látott el, csak ha elhagyom magam, akkor nem az ő küldetésében élek. Márpedig nincs annál fontosabb. Megtanultam értékelni minden egyes pillanatot, minden egyes emberi gesztust, szeretetteljes megnyilvánulást. Azokból építve pedig megtaláltam a saját boldogságomat. Önmagamnak lenni mások számára. Minden megadatott, és még annál is több. Elengedtem azt, aki vagyok, hogy azzá váljak, akivé lennem kell.”

Nick Vujicic lapunkkal együtt imádkozott a jobb életért, a kihívásokkal való megküzdés lehetőségéért, az emberekért, magyarokért, mindenkiért. „Vasárnap Isten is megpihen, de nem lazsál. Pihenjetek, de ne lazsáljatok. Higgyetek és cselekedjetek, s akkor minden nap vasárnap lehet” – búcsúzott tőlünk.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 47. számában jelent meg!