Mesélő képeslapok

Több mint harminc éve, fiatalon kezdte bélyegekkel. Aztán jöttek a tátrai képeslapok – azokból is van egy külön gyűjteménye. Pozsony szülötteként később rájött, hogy a régi képeslapok újabb és újabb ismereteket nyújtanak a főváros múltjáról, és úgy döntött, ezekből is összegyűjt néhányat. „Az építészek ma is nagyra értékelik azokat, amelyeken egy-egy különleges, ritka felvétel látható bizonyos épületekről, és a házfelújításoknál megszokott, hogy tanulmányozzák a régi képeslapokat” – mondja.

Börzék vasárnap délelőtt

Harminc éve persze egész másképp zajlott ez is, mint napjainkban. Ő is először családi albumokban, hagyatékokban bukkant képeslapokra, barátokkal cserélgette őket, aztán amikor ez már nem volt elég, eljártak a gyűjtőknek szervezett cseretalálkozókra. Egy időben az Olympia kávéházban (a mai Új Színpad épülete) vasárnap délelőttönként tartottak ilyen börzéket. Akkoriban még hihetetlen mennyiségű régi képeslap volt elérhető, viszonylag olcsón – meséli. „Persze mi akkor fiatalok voltunk, pénzünk nem volt” – neveti el magát, majd hozzáteszi, hogy manapság már több ilyen hely van, csak Pozsonyban három-négy üzlet kínál bélyegek mellett régi képeslapokat is. A piacon forgó lapok többsége azonban értelemszerűen későbbi, így a régiek ára megnőtt.

A régiség ára

Mekkora volt a legnagyobb összeg, amelyet valaha képeslapért kifizetett? Harminc euró? Ötven? „Jóval több” – jegyzi meg Juraj Horváth, erről azonban nem szívesen beszél. Aki tájékozódni szeretne arról, milyen áron futnak a régi képeslapok, elég, ha megnézi néhány aukciós ház kínálatát az interneten. Nem nehéz azt sem kitalálni, melyek a legdrágábbak. Minél régebbi, annál kevesebb van belőle, így annál többe kerül. „A legértékesebbek a litografáltak” – hangsúlyozza, és megemlíti még Körper Károly egykori pozsonyi fényképész képeslapjait, a nem pozsonyiak közül pedig azokat, amelyek Pavol Socháň néprajztudós két háború közti fényképeiből készültek. Ritkaságnak számítanak azok is, amelyek a város egy-egy eldugott szegletét ábrázolják, olyan épületet, mely ma már nem létezik (például a Hal téri zsinagógát) vagy egy hajdani éttermet, kiskocsmát. Az ő szívének ez utóbbiak a legkedvesebbek, továbbá azok, amelyek gyárakat, üzemeket vagy a korabeli közlekedést örökítették meg. „Nagyon szeretem, ha mozgás van az ábrázolt képen, emberek vagy közlekedési eszközök. Számomra kedves például a Honvéd (Legionárska) utcai evangélikus templom építését ábrázoló képeslapom, mert azon a környéken nőttem fel.”

Szobrok jövés-menése

Érdeklik az újabb képeslapok is, persze, mert hát azoknak is megvan a maguk hangulata. Meg aztán ha egymás mellé rakjuk a régieket és az újakat, megfigyelhető, hogyan változtak az ábrázolt közterületek az elmúlt százegynéhány év során. A mai Štúr tér esetében például jól mutatják, hogy az illetékesek viszonylag rövid idő alatt képesek voltak jó néhányszor lecserélni a köztéri szobrokat ugyanazon a helyen. Mária Teréziát felváltotta Štefánik és az oroszlán, aztán jött Hitler, aki azt mondta, hogy a „macskának” is el kell tűnnie, később meg már Štefánik sem volt jó. A 70-es években odatették Štúrékat, most pedig megint jön valaki, aki azt mondja: rakjuk vissza Mária Teréziát.

Ezeknek a történeteknek megvan tanulságuk – véli Juraj Horváth. „Felmerül a kérdés: minek kellett nekünk nem egész száz év alatt lecserélni annyi szobrot?”

„Nekem ez inkább csak hobbim, szóval nem foglalkozom vele véresen komolyan, bár előfordult, hogy külföldről: Budapestről, Bécsből vagy Csehországból szereztem be egy-egy lapot.” Ezért veszi sokszor hasznát nyelvtudásának is, mint mondja, a Monarchia nyelveinek többségén megérteti magát. A magyar, osztrák vagy cseh aukciós házak képeslapkínálatát ma is figyelemmel kíséri, több mint hatezer darabot számláló gyűjteményét tovább bővítené. Ez egy végtelen folyamat – állapítja meg, hozzátéve, hogy tud néhány pozsonyi gyűjteményről, amelyek mellett a sajátja eltörpül. Ilyen volt Ladislav Šefcé is, melyet halála után az örökösök egy pincehelyiségbe raktak, azt meg elöntötte a víz, így az egész tönkrement.

Közkinccsé tétetik

Mit lehet kezdeni ennyi képeslappal? – merül fel a kérdés. Ismét széttárja a karját. Mivel kiállításokat nincs kedve szervezni, „kénytelen” közkinccsé tenni őket. Nemrég Szojka László Pozsony közlekedéstörténetéről írt könyvet, és hozzá fordult, mert szeretett volna a képeslapok közül néhányat közölni benne; ez aztán meg is történt. Kár lenne nem megosztani őket a nyilvánossággal – mondja Juraj Horváth, majd hozzáteszi, hogy ezért értékeli a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás munkáját is, melynek köszönhetően a lapok rendszerezett internetes adatbázisba kerültek, és bárki átböngészheti őket a társulás honlapján (www.pozsonyikifli.sk).