Megállt a zenével teli szív

Kocsis Zoltán 1952–2016

Még fel sem ocsúdtunk Esterházy Péter halálából, máris utolért az újabb szomorú hír: életének 64. évében elhunyt Kocsis Zoltán zongoraművész, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója. Az ő halálával is mi lettünk kevesebbek, személyes és nemzeti értelemben egyaránt.

Tudtuk, hogy beteg, négy éve életmentő szívműtéten esett át, idén fontos fellépéseket mondott le, de mégis azt hittük, sokat bír még ez a zenével teli szív. Nem bírt, mert a gazdája nem is kímélte magát, olyan komolyan vette a munkát, hogy számára a betegség sem lehetett mentség. Szigorú, következetes ember volt – elsősorban önmagával, de mindenki mással is. Emlékszem, amikor először jártunk nála, tíz percet késtünk a forgalom miatt. Hosszú zongoristaujjaival az asztalon dobolva közölte velem, hogy ennyivel kevesebb időt szán rám, mert a zenekar nem várhat. Amikor mentegetőzni próbáltam, hogy dugóba kerültem, azt válaszolta, hamarabb kellett volna elindulni. Csak akkor enyhült meg, amikor a zenéről kezdett beszélni, végül a zenekari próbára is bevitt. Másodszor és utoljára 2005 tavaszán jártam nála, már az új Nemzeti Hangversenyteremben. A Művészetek Palotájában. Valósággal sugárzott, hiszen nagy álma vált valóra: az elsők között volt, akik szorgalmazták, sőt követelték a magyar komolyzenei hagyományokhoz méltó koncertterem felépítését. Sokan támadták amiatt, hogy a nemzeti filharmonikusokkal úgy költözött be az épületbe, mintha magától értetődő lett volna, hogy ez a jog a zenekart illeti, de erre csak legyintett. Tudatában volt a saját eredményeinek és tehetségének, tudta mi jár neki, és soha nem akart foglalkozni a kicsinyességgel. „Senkinek nem állok útjában. Csak a középszerűek hiszik azt, hogy mások veszik el tőlük a lehetőségeket, és akadályozzák meg az ő sikerüket. Az igazán tehetségesek tudják, hogy a saját dolgukra kell figyelniük, és nem másokra” – mondta.

Ha egy örökké elégedetlen, mindig többre, jobbra törekvő művész esetében ez egyáltalán lehetséges, boldog ember lehetett. A szakmában mindent elért, amit el akart érni, mert magának szabta meg a határt. Sikeres zongoravirtuóz volt, európai színvonalú zenekarrá formálta a nemzeti filharmonikusokat, zenei ízlésére világszerte odafigyelt a szakma. Többre nem vágyott, nem akart komolyzenei sztár, az impresszárióknak kiszolgáltatott haknizongorista lenni, mint ahogy vendég karmesterkedést, mesterkurzusokat is csak ritkán vállalt. Azt vallotta, a jó munkához idő és a zenekar alapos ismerete szükséges. „Ha ehhez némi tehetség és szorgalom is párosul, az eredmény csak jó lehet – hitte és nyilván ezért nem szegte kedvét az sem, hogy ma már a komolyzenei koncertek közönsége is inkább sznob, mint műértő. Mindent meg tud fizetni, de semmihez nem ért, és ezt langyos fanyalgással leplezi.

Nem az effajta konzumpublikumnak akart játszani, ezért vitt színre olykor ismeretlen, elfeledett, nehezen érthető és élvezhető műveket is, mert nem csak szórakoztatni, nevelni is akart. „Hiszek abban, hogy vannak, akik pontosan értik az indítékaimat és a céljaimat. Teszem a dolgom, a legjobban, ahogyan csak tudom, nem azzal foglalkozom, hogyan fogadják, mert ha jót csinál az ember, az valahol valamikor ki szokott derülni” – mondta. Róla kiderült, kétszer tüntették ki Kossuth-díjjal, számos kitüntetést vehetett át otthon és külföldön is. Mégis biztos vagyok benne, sokkal jobban örült, ha sikerült egy koncerten megteremtenie azt a hangzást, átadni azt a zenét, ami a fejében szólt.

Örökre elhallgatott, de kompromisszumot nem tűrő igényessége, végtelen tudása, határtalan lelkesedése örökké mérce és iránytű marad mindenki számára, aki műveli és szereti a zenét.

Ravatalánál november 19-én művésztársak, kormányvezetők álltak, utolsó útjára a Farkasréti temetőbe rajongói is követték. Azóta Bartók Béla közelében nyugszik.