<p>Dunahidason, a Pozsony melletti faluban, a Kis-Dunához közel nevéhez hűen, zölden, csendes ragyogásban terül el a halászok birodalma, a Zöld-tó. A semmiféle közlekedési eszközt nem kímélő, hepehupás úton érkeztünk mi is a víz mellé. A fiúk horgászni jönnek a jövő héten, így terepfelmérést végeztek, és jöttünk velük, a család, a szomszédok, egy jó kis csapat.</p>
Végigjárva a tó körül az összes (éppen nem foglalt) helyet, újfent arra a megállapításra jutottam, hogy gyerekként sokkal jobban vonzott a horgászat. Gyakran jártunk ki, vittünk mindent, ételt, italt, pokrócot, sátrat (amely néha összerakhatatlannak álcázta magát), persze horgászfelszerelést, hálókat, pecabotot (volt sajátunk is), csalit, vödröt, kést, mindent, amire szükség lehetett. Olyan is volt, amikor halat fogtam, meg olyan is, amikor túl közel merészkedtem a víz fölé emelkedő homokpadon, és az beszakadt alattam. Apu csuromvizesen húzott ki a halastóból, és azután dideregve, pokrócba csavarva az autóban vártam ki, amíg valamelyik ruhadarabom megszárad a napon. Régen volt. Most sokkal szívesebben gyönyörködöm a buja növényzetben, amely körülveszi a tavat. Ezzel ugyan nincs mit dicsekednem, és bánom is, de e mellett a smaragdzöld víz mellett tudatosítottam, hogy már hónapok óta ki sem tettem a lábamat az irodából meg otthonról. Csak dolgozom, meg dolgozom, az évszakok pedig változnak körülöttem. Csak abból tudom, hogy megint új cipőt kell venni, hogy az eddigiben már vagy fázunk, vagy melegünk van. Az alig egyórás terepszemle alatt annyira intenzíven éreztem a színeket, az illatokat, a zöldet, azt a tengernyi zöld színt, mint már régen nem. A földút melletti magas fűben felfedeztem a pipacsbokrokat, amelyek most még zölden, szinte magukat álcázva bújtak meg a többi növény között, és csak néha bontakozott ki egy-egy rózsaszín szirmocska, mint valamiféle hírnök. Most még szolidan vártak az idejükre, hogy aztán valami vezényszóra, szinte egyszerre öntsék el vérvörös színnel a mezőt, foglalják a frissen kihajtott búzatáblát élénk, piros színű keretbe.
Amikor gyerekként horgászni jártunk, kispapot is megtanultunk készíteni a pipacs virágából. Papjaink vörös, hosszú papi ruhában, sötétzöld palásttal a vállukon sorakoztak és keltek életre meséinkben. Olyankor ebédre papsajtot ettünk. Apropó: nő még valahol papsajt? Már nem is tudom, hol kéne keresni.
Körülbelül a tó felénél jártunk, amikor Pozsony felől csúnya, sötét felhők közeledtek. Eleredt az eső. Először nagy cseppekben, ritkán csöpögött. Aztán egyre szaporábban, felverve a száraz út porát. A harsány zöld búzamező zsenge hajtásai hálásan néztek az ég felé. A föld szomjasan nyelte a vizet, mi, emberek pedig… nem, nem futottunk. Élveztük mi is a nyári eső simogató hűvösségét, és végigjártuk utunkat.
Éppen egy héttel később újra a Csallóközt járom. Mondanom sem kell, munkaügyben. Nem tudom nem észrevenni, hogy kinyílt az akác! Meg kell állnom egy olyan helyen, ahol sok-sok akácfa van. Mélyen beszívom az illatot. A hófehér virágok gyönyörű, tömött fürtökben, bódító illattal tartják fogva az arra tévedt utast. Amikor belekerülünk az illatfelhőbe, nem is akarunk tovább menni. Régi, szép emlékeket hoz ennek a mámorító fehér virágnak az illata. Azelőtt meg is ettük az akácvirágot. Vajon a mai gyerekek is megeszik?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.