Küzdelmes volt az élet, de megérte

 Elsőként a pozsonypüspöki Nagy Erzsébetet látogattuk meg, aki az elmúlt öt évtized alatt nyolc gyermeket szült, és ma tizenöt unokának örül.

Sorra jöttek

Erzsi néni Szunyogdiban született, szülei a negyvenes évek elején költöztek Pozsonypüspökibe. Nagyon szegények voltak, csak egy kicsi házra telt, amelyhez csapott tetős konyha tartozott, de később hangyaszorgalommal új házat építettek. „Édesapám a háború után hontalanként sokáig munkát sem kapott. Utána építkezéseken dolgozott segédmunkásként, soha nem kímélte magát. Kilencvenévesen halt meg; az orvos azt mondta, ilyen kidolgozott kezeket még nem látott. Édesanyámék Kötészeren, az erdei tanyán laktak, de lány korában bejött Pozsonypüspökibe szolgálni a Linsboth-kastélyba, itt ismerkedett meg édesapámmal. Négy gyerekük született, de Terézke tizenhárom évesen meghalt – a háború alatt meghűlt a pincében, és mellhártyagyulladást kapott. Én voltam az utolsó a sorban, de Istennek hála, a bátyám és nővérem is él még. A front után mi, kisebbek szlovák iskolába kényszerültünk. Sokat szenvedtünk, sok verést kaptunk, mert nem tudtunk szlovákul. Anyukánk ráírta egy papírra a nevünket, csak azt mutattuk meg. Tanulni nem tudtunk, mert nem értettünk semmit, az egész napunk azzal telt az iskolában, hogy attól féltünk, mikor szólít meg a tanító. Később jött egy Turjánsky nevű tanító úr, az olyan jó volt hozzánk, hogy a szlovákul tudó osztálytársainkkal mindent lefordíttatott. Őt sose felejtem el; akkor örömmel jártunk iskolába. Mire tizenhat évesen beálltam a Teslába dolgozni, már folyékonyan beszéltem a nyelvet” – emlékezik Erzsi néni.

Férjével, Nagy Jenővel 1957-ben egy esküvőn ismerkedett meg, és két év múlva házasodtak össze. Jenő hentes volt, húsban soha nem szenvedett szükséget, de minden mást továbbra is be kellett osztani. „1960 januárjában született Jenő fiunk, utána rögtön decemberben Erzsi lányunk. Ők ketten olyanok, mint az ikrek: ma is nagyon ragaszkodnak egymáshoz, ikerházban is laknak. Erzsi három hónapos korában visszamentem dolgozni, a két kicsivel édesanyám volt otthon. 1964-ben halt meg szegény, 62 évesen, és a temetés után két héttel megszületett Zoli fiam. 1966-ben Gabi lányom, 1967-ben Marika, 1969-ben Rózsika, 1972-ben Katika, aki fiatalon elhunyt, és 1975-ben, negyvenévesen szültem az utolsót, Laci fiamat. Zoli megszületése óta háztartásbeli voltam; a férjem azt mondta, hogy ő dolgozik, én pedig neveljem a gyerekeket. Nem akartuk őket állami intézményekre bízni, tudtam, hogy az anyai szeretet és anyai szó többet ér, mint ha valamivel több pénzünk volna.

A Vasárnapot mindenki elolvasta

A nyolc gyereket szerény tisztességben, de magyar könyvek és újságok között nevelték fel. A ház körüli munkából mindegyiknek ki kellett vennie a részét, ruhájuk nem volt mindig új, sok holmit kaptak az ismerősöktől is, de könyvre mindig telt, és édesanyjuk sem fogyott ki a mesékből. „Azon igyekeztem, amit már a saját szüleimtől is láttam: hogy valamivel többre vigyék, mint mi, könnyebb legyen az életük, mint a miénk volt. Valamennyien magyar iskolába jártak, mert én a saját bőrömön tapasztaltam, mi mindenről maradtam le, hogy nem tanulhattam az anyanyelvemen. A magyar történelemből szinte semmit nem tudtam, a nagyobb gyerekek könyveiből, velük együtt tanultam, miközben az épp legkisebbet tologattam a babakocsiban. A Vasárnap is mindig része volt az életünknek, már azokban az években is alig vártam, amikor még az Új Szó mellékleteként jelent meg. Mindig körbement az egész családban, a gyerekeim is kiskoruk óta olvasták. Én leginkább az ismert színészekkel készült beszélgetéseket szeretem, de az első oldaltól az utolsóig elolvasom az egész Vasárnapot. Most, hogy már van időm, a keresztrejtvényt is megfejtem. Mindig kíváncsian várom, mi lesz a Kopertában, de magam soha nem írtam, arra nem volt készségem. Arra gondoltam, már többször is, hogy felhívom a szerkesztőséget, elmondom, mennyire tetszik a lap. Aztán valahogy soha nem kerül rá sor. Hát most megteszem, így nyilvánosan, mert nagyon jó, hogy különböző gesztusokkal is gondolnak az olvasókra.”

A nyolc Nagy gyerek mind továbbtanult, családot alapított, szinte valamennyien építkeztek – ügyelve arra, hogy közel maradjanak egymáshoz. A legtávolabbra, Dercsikára Marika került, a többiek Pozsony környékén telepedtek le. Valamennyiüknek együtt tizenöt gyermeke van, Erzsi nénit ennyi unoka látogatja rendszeresen, sokan közülük már a párjukat is hozzák. A nagymama nem bánná, ha már dédunokáknak is örülhetne, de elfogadta, hogy a mai fiatalok később alapítanak családot.

Harmincan, ha együtt a család

Erzsi néni nővére, Rózsika Szunyogdiban, a tanítóéknál volt afféle mindenes, a háztartásban és a kertben segített. Tizenhét éves sem volt, amikor a szomszéd kislány hívta őt munkára a pozsonyi kalaposműhelybe. „Nagyon rendes volt a tulajdonos, egy Szerbiából idetelepült szlovák. Amikor elmondtam neki, hogy otthon agyagpadlós konyhánk van, deszkát is adott, hogy csináltassuk meg. Később Trencsénben vett egy nagyobb üzemet, én pedig egy zsidó kalaposboltban, a Waldmannál kaptam munkát. Miután államosították a boltot, harminckilenc évig ott voltam üzletvezető” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Rózsika néni, aki férjével a szülői házban telepedett le Pozsonypüspökiben. Nála volt a második otthona a keresztgyerekeinek, és miután megözvegyült, Erzsi húgához költözött. Ma Erzsébet Rózsi lányával és annak családjával élnek egy fedél alatt egyetértésben, a régi kicsi ház helyén pedig Erzsi néni Laci fia építkezett. „Jóban-rosszban együtt voltunk mindig, Erzsike gyermekei úgy jártak hozzám, mint haza. Valamennyit én kereszteltem, Katika nálam is lakott, úgy szerettem és úgy sirattam meg, mint a saját lányomat” – emlékezik Rózsika néni Katira, aki huszonnyolc évesen halt meg rákban. „Tizenhárom évesen bélgyulladást kapott, ennek következményeitől szenvedett egész életében. Férjhez menni sem akart, de ez a fiú nagyon szerette, végül igent mondott. Két év boldogság adatott meg neki, aztán pár hét alatt elment. Úgy búcsúzott el, hogy ne sírjunk, most már jó lesz. Neki jó, de nekünk még ma is hiányzik” – mondja könnyek között a két asszony, mert mindkettő a saját lányaként szerette.

A többit is mindketten várják haza, együtt sütnek-főznek, készülődnek a családi összejövetelekre. Legutóbb Erzsi néni nyolcvanadik születésnapján, októberben voltak együtt, de akkor a gyerekek meglepték, vendéglőben szervezték meg az ünnepséget. A két mamához már hagyományosan karácsony napján hivatalos ebédre mindenki – ilyenkor több mint harmincan ülik körül az asztalokat. „Amikor a legidősebb fiam megnősült, a férjem azt mondta neki, hogy karácsony napját mindig együtt fogjuk tartani, és ez azóta is így van – mondja Erzsi néni. – Tizenkét éve megözvegyültem, de ehhez ragaszkodom, és a gyerekek sem hagynák el. Volt már, hogy december 23-án jöttem haza kórházból, de a karácsonyi ebédet akkor is megtartottuk. Annak különösen örülök, hogy az unokák is mindig itt vannak, és amíg kicsik voltak, a nyári szünidőket is rendszeresen nálam töltötték. Azt vallom, hogy így, kicsi koruktól jó példával kell a gyerekeket családi összetartásra nevelni. Igaz, hogy ha mindenki eljön, egymás hegyén-hátán ülünk, és alig halljuk egymás szavát, de pont az a jó az egészben, hogy ennyien vagyunk, és hál´ Istennek együtt, szeretetben, megértésben. Ennél nincs fontosabb. Amikor őket nézem, mindig arra gondolok, hogy nehéz, küzdelmes volt az élet, de megérte.