Kulka János: „Valahogy fontos lett nekem ez a hely”

Nekem személyes ismerősöm Kulka Frigyes. 11 éven át ugyanis, amíg az ipolysági gimnázium tanára voltam, naponta kétszer elmentem a tablója előtt. Egy rendkívül gondterhelt fiatalemberarc nézett rám – 1943-ból.

Ez a tablókép nekem is megvan, és valóban, egy szomorú, elgyötört, a koránál sokkal idősebb férfit mutat. Az a baj, hogy apám úgy ment el a világból, hogy nagyon keveset beszélt a családjáról és a saját fiatalkoráról. Úgy tudom, akkor volt túl egy súlyos betegségen, azért ez a furcsa, sovány, meggyötört arc. Nyilván a 43-as év sem lehetett könnyű korszak Magyarországon a zsidótörvények miatt. Érdekes, mostanában, ahogy a saját arcomat nézem, egyre inkább apámét látom benne.

Hogyan őrződött meg Ipolyság az édesapád emlékeiben? Beszélt-e a gyerekkoráról, kamaszéveiről?

Nem túl sokat. Nagyon kevés emlék maradt apámról. Volt néhány derűs történet különböző lányokról, a tanárairól, amiket mindig nagyon szívesen mesélt.

Szeretett ide járni?

Azt hiszem, igen. Fiatalkori rossz emlékeket nem emlegetett. Amíg a dolgok nem fordultak tragikusra, addig ő egy boldog kisváros lakójának derűs életét élte. Ortodox zsidó családból származott, tartották a hagyományokat. Sok története szólt arról, mennyire komikusnak tartotta a nagyon szigorú vallási előírásokat, a törvényeket, a szabbatokat.

Tudott héberül?

Hát látod, erről például fogalmam sincs. Tudod, hiába olvas az ember a holokausztról vagy olyan emberekről, akik elvesztettek tulajdonképpen mindent a második világháború alatt, azért mégsem tudjuk, hogy belül, legbelül mi történt velük. Azt hiszem, apámban olyan kitörölhetetlen nyomokat és olyan gyógyíthatatlan sebeket hagyott az, hogy elvesztette az egész családját, hogy nagyon nehezen beszélt erről. S én nyilván nem provokáltam ezeket a beszélgetéseket. Nem akartam olyan kérdéseket feltenni, amikre esetleg nem szívesen válaszolt volna, vagy amik fájdalmat okoztak volna neki. Azt hiszem, majdnem minden kapcsolata megszakadt Ipolysággal. Abba még belegondolni is szörnyű, hogy elvisznek valakit munkaszolgálatra, valahogy hazavergődik a háború után, és akkor szembejön vele a saját édesanyja bundájában valaki az utcán, és behívják a szomszéd házba egy kávéra, s gondolom, nagyon csodálkoznak azon, hogy egyáltalán túlélte. Nekem ez elképzelhetetlen, hogy hazajössz egy házba, ahol idegenek laknak…

Jártatok itt együtt?

Talán egyszer gyerekkoromban, átutazóban. Engem megóvott a gondviselés attól, hogy ilyen szörnyűségek történjenek velem. De kicsiben tudom, milyen ez, hiszen tizennyolc éves koromig Szegeden éltem, aztán elkerültem onnan. De valahányszor visszamegyek, van ott valami, egyszer csak megértek valamit, összerakódik valami, hogy miért lettem az, aki. Az ember óhatatlanul keresi a helyeket, nyomokat, a kötődéseket, és hát nem nagyon találom, mert egy város éli tovább az életét, az ott élő emberek változnak, nincs az, amit keresel. Talán vele is valami ilyesmi történhetett. Ráadásul ez egy olyan életellenes befejezése volt az ő itteni tartózkodásának, amit nyilván nagyon nehéz helyrehozni.

Te hogyan élted meg a saját gimnáziumi éveidet?

Fiatalkorom legjobb évei voltak. Nagyon jó iskolába jártam, a szegedi József Attila Tudományegyetem gyakorlógimnáziumába. Tele voltunk tanárjelöltekkel, mindig jött egy szép lány vagy vagány srác, volt egy állandó lüktetés az iskolában. Azok voltak a legradikálisabb éveim, akkor voltam a legkreatívabb, akkor tanultam a legtöbbet az életről is, meg úgy általában.

Beleszólt a pályaválasztásodba ez az iskola?

Nagyon szabad szellemű volt. Sok olyan tanárra emlékszem, akik hagyták, hogy arrafelé menjünk vagy teljesedjünk ki, amerre az érdeklődésünk visz. Bölcsész akartam lenni (az iskola egyébként bölcsészorientált volt, erős a nyelvekben, irodalomban), végül magyar–angol szakra jelentkeztem. De aztán közbejött a színművészeti felvételi. Ez hosszú történet. Egy véletlen meg talán valami ösztön is vezetett oda, de nem tudatos választás volt.

A gimnáziumi korszak, a kamaszkor kiteljesedése a nagy barátságok megköttetésének ideje. Mit gondolsz a barátságról?

Nagyon sok olyan osztálytársam volt, akivel már az általánosba is együtt jártunk. Sok év elteltével ezek a barátságok újrakötődtek. De aztán volt egy radikális váltás: tizennyolc évesen, amikor felvettek a főiskolára, elkerültem Szegedről úgy, hogy soha többet nem tértem vissza. Évekig nagy veszteség volt, a gyerekkori barátaimhoz nagyon nehéz volt visszatalálni. Egyébként családilag nem kötődtünk Szegedhez, hiszen apámat, aki orvos volt, 1959-ben kinevezték oda, ahol azelőtt talán soha nem is járt. Teljesen gyökértelenek voltunk, és gyakorlatilag azok is maradtunk, jöttmentek.

Találkozók, érettségi találkozók vannak-e?

Igen, és az a jó, hogy már nem előzetes prekoncepcióval fogadnak, túllépnek azon, hogy időközben ismert színész lettem.

A színész élete folyamatos változás. Mégis, vannak állandó pontok?

Maga a dolog állandó, hogy az ember színészként, színházban él. Miközben persze valóban szerepek, helyzetek váltják egymást.

Nyilván szereted a színházi munkát, de biztosan vannak kevésbé kedvelt szakaszai.

A szereptanulás ilyen. De szerencsére könnyen jegyzek meg szövegeket. 

Mi kell ahhoz, hogy egy szerepben jól érezd magad?

Az, hogy látom, van értelme. Hogy a nézőtéren ülőkben elindítok valamit, egy érzelmet, egy gondolatfolyamatot.

Társulatban vagy szabadúszóként dolgozol?

Mindig is társulatban dolgoztam, szeretek valamilyen közösséghez tartozni, ezt nagyon fontosnak tartom, nem is tudom másképp elképzelni a színházi létet.

A színház – és most nem a szórakoztatóra gondolok – mindig érzékenyen reagál a társadalmi folyamatokra. Személyesen mi hoz lázba mostanában?

Az a központosítás, ami most megy Magyarországon, teljesen ellehetetleníti a művészszínházakat. Maradt azért néhány hely, a Katona, az Örkény, a Radnóti, de hihetetlen erőfeszítéseket tesznek a fennmaradásért.

Ipolyságra legkedvesebb sanzonjaidat hoztad. Mi vonz ebben a műfajban?

Nagy kihívás egyedül lenni a színpadon, felelősség is persze, hogy le tudom-e kötni egy szál magam a közönség figyelmét, tudok-e hatást gyakorolni. De nagyon szeretem, és szívesen vállalok szólóesteket. Rengeteg szeretetet kapok egy-egy ilyen alkalommal.

Az utóbbi időben elég gyakran megfordulsz Ipolyságon, az idén ez volt a második nyilvános szereplésed a májusi könyvbemutatóval egybekötött koncerten kívül.

Valóban szívesen jövök. Nyilván tudom, hogy az utcán nem jön velem szembe apám, sem azok, akik őt vagy a családját ismerhették. Ha élne, 88 éves volna, tehát akár ott is ülhetett volna a városháza színháztermében ma este. De vannak már jó ismerőseim itt, akikkel örömmel beszélgetek. Valahogy fontos lett nekem ez a hely, talán azért is, mert az egyik felem innen való.