Mondhatnám, szerencsés vagyok, ha hinnék a szerencsében. Így viszont azt gondolom, az Úristen kínált fel olyan lehetőségeket, melyekkel szerencsésen élhettem. Amikor azt hittem, porig aláztak, akkor történt velem a legnagyobb jó, valóban az Ő tenyerén ültem, hiszen kaptam plusz egy évet az egyetemen, amivel megoldódott lakhatásom Pozsonyban gábortalanul, aki éppen akkor kötelezően katonáskodott. És megoldódott a kicsi, egyéves fiacska sorsa is, mert édesanyám éppen akkor mehetett nyugdíjba (ötvenöt éves volt!). Ha nem aláznak porig, ott állok egy évvel hamarabb, munkát, lakást keresve egyedül egy kisgyerekkel. Semmi sem az, aminek látszik.
Mire az apa, a férj leszerelt, lett lakhatás és munka is, az oly sokat emlegetett Madách korrektoraként kezdtem. Ami nemcsak azért volt áldás, mert az alapoktól, fokozatosan tanultam meg a szerkesztői munkát nagyszerű emberektől, hanem mert nagyszerű embereket is kaptam ajándékba, olyanokat, akik a fiatal anyát is látták bennem, nemcsak a munkaerőt. Meg azért is, mert ez volt az a munka kisgyermekes anya koromban, ami szolid megélhetést biztosított, az elmém is pallérozta, de a gyerekeimtől sem vont el. Óvodából, iskolából hazaérvén ott voltam nekik én magam is hazaérve, és a maradék időt teljes mértékben velük tölthettem. Hogy jól vagy kevésbé, azt szakemberek biztosan meg tudnák erősíteni, és meg is tudnák cáfolni, mindenesetre rengeteget beszélgettünk, s ma felnőttként mindkettő úgy nyilatkozik, hogy tökéletes volt a gyerekkora. Érezték, hogy fontosak, érezték a figyelmet, a szeretetet, ugyanakkor önállósághoz is szoktak.
Voltam én aztán szabadúszó is, könyv- és lapszerkesztő is, de a délutánjaim általában családi körben teltek. Pedig lehettem volna valaki más, de más az a valaki más lett egészen addig, míg a gyermetegek felnőve már nem tartottak annyira igényt a társaságomra. Most így visszagondolva, szinte jelszerű, hogy éppen akkor kaptam a felkérést a Vasárnap élére, amikor az a valamikori egyéves felvételt nyert a művészakadémiára Düsseldorfba. Borzasztó volt otthagyni, ezt alighanem érti minden anya, aki hasonlót már átélt, itthon viszont várt az új kihívás, a meglehetősen nagy feladat, ami lefoglalta a kesergésnek szánt időmet is. Akkor lettem valaki más, amikor a gyerekeim már nem vártak délutánonként haza. Semmi sem véletlen.
És azóta itt ülök, kimondva vagy kimondhatatlanul, családommá formálva a munkahelyem, az érzékeny és értő olvasókat. Egyre csak bővül a családom dacára annak is, hogy a lapvásárlók száma úgy általában is fogy. Nem érdemes hát sürgetni semmit, aminek kell, az úgyis eljön, amikor jönnie kell. Ami pedig múlik, annak múlnia kell, mindig van, ami most múlik pontosan. Mindenkinek a kellő időben kínáltatnak fel a lehetőségek, most már tudom, csak türelem és némi alázat kell hozzá, hogy az ember szerencsésen élni tudjon velük.
Nemrég egy panelbeszélgetésen tették fel nekem a kérdést, mit fogyaszt egy átlagos Vasárnap-olvasó. Rossz szokásomhoz híven, persze, kapásból elvicceltem, talán paprikás krumplit, vasárnaponként rántott húst, amiért rögtön elnézést is kértem, tudtam, tartalomra irányul a kérdés, de azt nem, ki nevezhető átlagolvasónak. De ez a pillanat is eljött, amikor megvilágosodtam. Hát éppen az én családom! Mindazok, akik egyeztetni tudják a munkát a szeretteikkel való minőségi időtöltéssel, akik úgy tudják beosztani a napjaikat, hogy a Vasárnap olvasása is belefér, a Vasárnapé, mely éppen az ő életüket, igényeiket igyekszik tükrözni, szolgálni, van benne valami könnyűség, valami súly, a lényege, hogy hiteles, ha téved is, akárcsak egy jól működő család. Hát így vagyok én kimondhatatlanul.
Hálás.
VASÁRNAP // Valami könnyűség. Valami súly. / Ülök kimondhatatlanul.
Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.