Kell egy jó szomszéd

Mintha holmi hegyi beszédekkel be lehetne temetni árkokat, betömni éhező gyerekek száját vagy felemelni a munkás éhbérét legalább kétszáz euróval. Inkább csatoljunk még ide olyan humánus szólásokat, jelentésmagyarázatukkal együtt, mint: Szomszéddal jó házat fedni – jó, ha segítenek az embernek; Tolja a kereket, mint a jó szomszéd – támogat, segít valakit; Jobb egy jó szomszéd sok rossz atyafinál – többet ér az olyan ismerősünk, aki segít rajtunk, mint az olyan rokonunk, aki nem törődik velünk, vagy aki miatt csak kellemetlenségünk támad. Mindezt az évszázados megfigyelés, tapasztalás alapján sűrített formában kifejezett szellemes népi bölcseletet én most megpróbálom igazolni mint lakótelepi lakó, saját példával, mellőzve az újkori táltosok, sámánok, mentalisták és követőik spirituális hókuszpókuszait és sugallatait is. Különben sincs nehéz dolgom, ugyanis szerencsénk volt eddig a szomszédokkal, s remélem, ők se róhattak fel túl sok mindent a mi számlánkra. Igen, a szomszédokról lesz szó.

1975 májusában költöztünk az akkoriban elkészült legújabb, harminckét családos, államinak nevezett háromemeletes paneltömb egyik háromszobás lakásába, ahol azóta is megszakítás nélkül élünk. Azóta megnőttek a fák, némelyek magasabbak a lakótömbnél, olykor hozzásimulnak, mintha beleszerettek volna a szürke falakba, dús lombjaik között hajnalonként madármuzsika szól. Azóta sok szomszéd kicserélődött a „nyolccsaládos” lépcsőházban. Akik elmentek, úgy mentek el, mint jó szomszédok, haragosként egy sem. Többükkel, köztük azokkal, akik később érkeztek valamelyik megüresedett lakásba, számtalan estét töltöttünk együtt, névnapokat köszöntöttünk kölcsönösen, s még csak fel sem kellett különösebben öltöznünk. Egyetlen hívó szóra siettünk egymás segítségére, lévén mindnyájan más-más foglalkozást, hivatást űző emberek, az egyik autót szerelt, a másik vízvezetéket, a harmadik értett a villanyhoz, a negyedikkel borászkodtunk a pincének kinevezett vagy átalakított alagsori helyiségben, az ötödik kancsó borral kopogott be fürdőköpenyben este kilenc tájban, fogyasztanám el vele, merthogy csak az ökör iszik magában, az ember párosával. Viszonzásul magyar–szlovák szakos pedagógus feleségemmel kérvényeket fogalmaztunk, nyomtatványokat töltöttünk ki, hivatalos papírokat fordítottunk, házi feladatokat segítettünk megoldani, ünnepi beszédeket írtunk.

Az elmúlt harmincnyolc esztendőben nyilván akadtak szagok, illatok, hangok, beázások, lépcsőházi dohányzások, a nyitott balkonajtón ki- és behallatszó szavak, a hálószobába is becsavarodó cigaretta-füstszalagok és egyéb kellemetlen perceket, bosszúságokat okozó mozzanatok, események, de soha egyik sem fejlődött konfliktussá, s nem emlékszem arra, hogy a virágokkal melegebbé varázsolt lépcsőházunkban valaha is veszekedett volna szomszéd a szomszéddal. Rövidre fogva: igyekeztünk igazodni a házirendhez, a lépcsőház takarításában is, igyekeztünk betartani az együttélés írott és íratlan normáit. És ez így van ma is, noha egyik-másik lakásban már a harmadik család lakik, háromban egy-egy fiatal pár. Eredeti, azaz őslakók csupán mi vagyunk a feleségemmel és egy, nálunknál idősebb pedagógus házaspár a földszinten, akik számára már legalább egy évtizede túl magasan lakunk, két lépcsőforduló is lehet sok bizonyos korban, de én sem szaladok már le hozzájuk borozgatni, unokák, dédunokák veszik körül őket. Igen, a szomszédolás megszűnt, öregebbek lettünk egy kicsit, a fiatalok meg fiatalok, más napirenddel, stílussal, érdeklődési és baráti körrel. A többi, ismétlem, nem változott. A minap is, amikor valami kiütötte a központi biztosítékot, miközben ment az elektromos vízforraló, s egykori kórházi karbantartóként sem tudtam rájönni, hol a hiba, úgy meg hogyan megjavítani, szóltam az alsó szomszédnak, aki azonnal jött, s hamarost megfejtette a titkot: öreg háznak öreg a falon belüli villanyvezetéke is, elégett az egyik kábel vége. Háromszor is leszaladt a műhelyébe igazi szerszámokért, fél óra sem telt bele, s lett fény, akarom mondani, forrt tovább a víz.

Maradjon így, kívánom, hallva, tapasztalva, olvasva, mennyit szenved szomszéd a szomszédtól, akár kertes házban, akár lakótelepen laknak. Igazán csak azok tudnának mesélni, akiknek a közelében, a fal túloldalán, gyermekkel ordítanak, tivornyáznak, veszekednek, verekednek este tíz után is, méhcsaládokat telepítenek a kerítésük mellé, délután 2-től este 11-ig Zámbó Jimmyt és Lagzi Lajcsit hallgatnak, hogy kutyaugatásról, zeneművészjelölt otthoni próbájáról és egyebekről ne is beszéljünk. Annál is kevésbé, mert a szólásoknál frappánsabban ezeket a helyzeteket sem fejezi ki semmi. Csupán egyet a végére, az ismertebbek közül: Rossz szomszédság török átok – nagy csapás a rossz szomszéd. De minthogy emberek volnánk, ne feledjük, mindig van egy határ, ameddig még tolerálható valami, ami bennünket zavar. Persze a düh könnyebben jön, mint a megértés.