Jók és rosszak

A jók mindig elnyerik megérdemelt büntetésüket, a rosszak csak időnként. Vicces oldalon akadtam rá a múlt héten erre az aranyköpésre, s lemásoltam, hogy majd alkalomadtán felhasználom. Ebben az alkalomadtában (leginkább) az is benne volt, hogy nem. Egyedül az nem volt benne, hogy máris. Aztán vasárnap (nem ez, hanem előtti) egy neves kollégától furcsa felhívást olvastam a közösségi hálón. Útmutatás ahhoz, hogyan kell kilépni a katolikus egyházból. Magamban, a rekkenő hőségben pihogva jól meg is botránkoztam, mi baja ennek?, gondoltam pihogva tovább. Vasárnap ugyanis Huncutka profilján keresztül általában megnézem, mi történt barátaimmal a múlt héten, esetleg elcsevegek cseppet eszperente nyelven kedves emberekkel, de nem rendszeresen. No, most épp befejeztem egy ilyen korszakalkotó versesemet, amikor látom ezen a hálón, hogy mi történt (te tetted ezt király, de még csak nem is egy király, maga a római pápa!): a legjobb dolgot, ami valaha Szlovákiát érte, tönkretették. Sokol érsek (s sokolovia Tatier) elnyerte jutalmát, hogy miért, azt ugyanúgy nem tudni, mint az Isten áldásának tekintett utódja, Róbert Bezák érsek büntetésének okát. Abban a pillanatban megértettem a kollégát, minden porcikámmal éreztem a kiábrándultság olyas fokát, ami egy azonnali kilépési szándéknyilatkozatban fogalmazódhat meg, sőt segít másoknak is: a gyanúnak még csak az árnyéka se essék ránk (katolikus hívekre), hogy mi ezekkel (a katolikus egyházi tótumfaktumokkal) egy kasba tartozunk. Már majdnem azon voltam, hogy letöltöm gyorsan a nyomtatványt, amikor megint csak eszembe jutott nagyanyám (ugye-ugye, a Dárius kincse!) meg az ő bölcsessége, hogy nem a papság miatt járunk a templomba, s nem a papság akaratáért imádkozunk, mint ahogyan a magunkéért sem. Hanem, hogy legyen meg a TE akaratod, mi Atyánk. II. János Pál pápaként is megtartott püspöki jelmondata, a Totus Tuus (Egészen a Tiéd) is eszembe jutott, és arról maga Róbert Bezák. Aki egyedüliként az említett tótumfaktumok közül Totus Tuus. Augusztus 1-jén lett volna három éve a kinevezésének. A Vasárnapban Vrabec Máriának nyilatkozta akkor, a hivatalnak járó tiszteletet nem sajátíthatom ki magamnak, ha nem vagyok rá érdemes. (…) Nem szeretném, ha elnyelne az adminisztráció, a reprezentatív kötelességek, és nem akarok oda jutni, hogy elhiggyem: minden szavam kinyilatkoztatás. Könnyű ilyen magas poszton ebbe a hibába esni, ezért kell gyakran feltennem a kérdést magamnak: vajon csak a saját akaratom vezérel, vagy valóban áldás van azon, amit teszek? Áldás volt. S áldás van. Áldás azon van, ami megmarad önmagának bármely áron s körülmények közt. Ezt gondolom én. Áldás azon van, akit nem szédít el egy magas hivatal, felkínált nyereség, saját félelme, vétkének takargatása. Áldás azon van, akit nem vakít meg a hiúság; amit nem billent fel egy vezető- vagy rendszerváltás. Ezért van igaza (szerintem) az én megboldogult nagymamámnak, aki azt mondta: nem a pap miatt megyek a templomba. De ha a jó érsek eltávolítása s a rossz önelégült vigyorgása miatt most mindenki elhagyja a vallását, ki fog tiltakozni az istentelen pápai döntés ellen, ki fog kiállni a jó papokért, ki fog felszólalni a hívők jogaiért? Az ateisták? Mint ahogyan azért, mert a szlovákiai magyar katolikusok egy csoportja megelégedéssel üdvözölte a Szentagya döntését, szintén nem tagadom meg magyarságomat, ugyanúgy nem léphetek ki az egyházközösségből sem azért, mert felháborít, amit tesznek. Szégyellni viszont szégyellhetem magam miattuk, s ennek hangot is adhatok.
Mélységesen!