<p>Médiapartnere volt a Vasárnap a múlt évi, 12. Kulcsár Tibor esszéíró versenynek is. Remek esszék érkeztek számos középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk.</p>
Amikor kinézek a szobám ablakán, a bazilikát látom. Ha megkérdeznek egy párkányit, hogy mi a város legszebb, legfőbb nevezetessége, gyakran az a válasz, hogy az esztergomi bazilika. Pedig Párkánynak sincs szégyellnivalója. Fürdőváros, turisták által gyakorta látogatott hely. Ha mégsem tetszene a környezet, ki lehet költözni a pár kilométerre lévő Garamkövesdre, vagy Nánára, amitől a várost csak egy vasúti híd választja el.
Munkahelyek is vannak (többnyire), így megélhetés is. Aki mégsem talál, megy tovább, messzebb. Aki messzebb sem lel, megy még tovább. Aztán a végén vissza se jön. Minek? Ha valaki külföldön találja meg a számításait, jó állása, jövedelme van, esetleg párja is, örülhetnek az itthon maradottak, ha egy évben egyszer hazalátogatnak.
Volt egyszer egy papírgyár. A párkányi „jécépé” körülbelül négyezer embert foglalkoztatott. Már nincs. Talán egy évtizede, hogy a legmagasabb gyárkéményre kitűzték a fekete lobogót. Persze néhány részleg még üzemel, de alig 300 ember dolgozik ott. Az idősebbek fölemlegetik a fénykorát és a hanyatlását. Nem nyílik új. Minden csak bezár. Hanyatlik a déli régió.
A városokban nem olyan szörnyű a helyzet. De mi van a kis falukkal? Mit látok majd ötven év múlva, ha Zselízre megyek? Hány falu lesz még az út mentén? Látom-e még köztük a szülőfalumat?
Párkánytól 15 km-re, a Garam és a Szikince mentén terül el ez az alig 220 lelket számláló, kis magyar falu, Garampáld (Pavlová). Se fürdője, se stadionja nincs, se semmi, amitől fölkapott hely lenne. Még kocsma se. Az volt, de bezárták.
Ide nem költöznek az emberek, túl messze van. Akik itt születnek, azok is általában elmennek. Volt idő, amikor nyolcszázan lakták. Ma ez a szám jelentősen megcsappant. Páldon, ha dolgozni akar az ember, mehet a boltba (két ember) vagy a községházára (tisztségviselőnek vagy közmunkásnak). Igaz, az esztergomi gyárak, indítanak néhány autóbuszt, ami eljuttatja az alkalmazottait a munkahelyre és vissza. De aki ennél többre vágyik, az elmegy. S nem jön vissza.
Pedig a falu gyönyörű. Csendes, nyugodt, békés. Nyáron maga a paradicsom. Lubickolásra ott a Szince, vagy úszni akarsz? Menjünk a Garamra! Aztán ott a templom, ami a környéken az egyik legnagyobb. Emlékművekből is van bőven. Keresztek, kálvária, Mária-szobor, képesfák, világháborús emlékművek, miegymás. A focipálya is jó nagy, noha csapat nincs. Lett játszóterünk egy rendezett parkban. Vele szemben fedett színpad, ahol meglehetősen élénk kulturális élet folyik.
Eddig átlagos falunak tűnhet. Van azonban valami, ami miatt öt társával együtt különleges. Ez a kurta szoknya. Ilyen nincs máshol. Büszkén viseljük, egyedi, utánozhatatlan. Amikor fellépünk a falunapokon, az idős nénik meghatódva néznek. Egykor ők is így táncolhattak, csak nem a színpadon, hanem a réteken, miközben libát őriztek. Nekik ez napi viseletük volt. Most templomba sem jár benne senki. A legutóbbi falunap után megállított minket pár öreg néni, és a szoknyáinkat vizslatták:
„Igen, ezt kétszer fordították át!”
„Ez meg milyen új, itt az alján az ördöglakatok!”
„Ez az apróvirág-mintás pruszlik a kémendi tisztlányoké volt, nekik volt ilyen…”
Már messze járunk, de ők még mindig erről beszélnek. Vajon meddig láthatnak itt kurtaszoknyás fiatalokat? Egyáltalán kurtaszoknyát… vagy fiatalokat…
A legfiatalabb gyermek a falunkban hároméves. Halottaink évente többször is vannak. Mennyien maradunk?
Apukám mindig azt mondja, pár évtized múlva Páldnak nyoma sem lesz. Ő párkányinak érzi magát; én meg, pedig a hivatalos lakcímem Párkány, sosem éreztem igazán annak magam.
Mindenkinek van egy helye, ahol igazán jól érzi magát. Ahol boldog, ahol a lelke megnyugvást talál. Nekem ez Páld. A barátnőmmel könnyelmű ígéreteket teszünk, miszerint mi sosem megyünk el innen. Itt fogunk lakni, itt töltjük a nyugdíjas éveinket. A minap azon viccelődtünk, hogy én majd a parton lakom, ő meg az utca végén, s a fájós lábunkkal majd hogyan baktatunk egymáshoz. De mi lesz, ha odakerülünk? Hol leszünk igazából? Mi lesz a faluval, ahol gyermekkorunk legszebb éveit töltöttük? Fog-e állni ott még akár egyetlen ház is? Tudni fogja-e még valaki, hogy létezett egyszer ez a gyönyörű falucska, Garampáld?
Az itteni utak folyamatosan eltűnnek, birtokába veszi a természet és az enyészet, mely olyan, akár egy telhetetlen, folyton éhes óriás, aki bár lassan, de biztosan magáévá tesz mindent. Nehéz ellene harcolni, de már nincs is kinek. Jó példa erre a kihalt házak. Meghaltak az öregek, s aki megörökölte, annak van sajátja, eladni nem tudja, neki nem kell… és máris jön az óriás, elveszi. De így van ez sok mindennel. Ha az ember Zalabára megy egy nagyobb autóval, a szembejövő már el se fér. A magas kamionok teteje beleütközik a fák lombjába. Azt hiheti az ember, hogy a világ végén van. Pusztulás mindenütt. A halálra ítélt falvak útvonala ez. Itt már csak a csoda segíthetne. Majd mi csinálunk csodát! Itt fogunk élni, építünk ide ezt meg azt, lesz itt minden jó, meg sok nép… és máris elragad egy irreális álom (azért szürreális inkább még ne legyen, az túl lehangoló), jönnek a gondolatok, a vágyak. Mert nem akarjuk veszni hagyni, ami a miénk. Ami számunkra a legjobb, a legszebb, a legbecsesebb.
De vajon lehet az álomból valóság?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.