Jellem

A kilencvenes évek második felében, amikor a Magyar Koalíció Pártja is a kormányba került, nagy változások történtek a cégnél. Állami cégeknél dívik az a rossz szokás, hogy minden választás után cserélődik a menedzsmentjük, magyarán: a győztes pártok viszik a döntéshozó posztokat.

Kicsit előreszaladtam, térjünk vissza a lényegre. Akkoriban termékmenedzser voltam, ami jól hangzó beosztás ugyan, de valójában a vállalati hierarchiában a szakelőadói poszttal volt egyenlő, tehát majdnem legalul. Egy napon „új” kollégát kaptunk. Azért indokolt az idézőjel, mert az illető közvetlenül nyugdíj előtt állt, korábban viszont magas pozíciókban tevékenykedett a szakmán belül, sőt a szakági minisztériumban évekig második ember volt, közvetlenül a miniszteri poszt mögött. Olyan magasságokban mozgott, hogy mindnyájan csak hallomásból ismertük, esetleg kivételesen lehetett vele találkozni ágazati összejöveteleken. Ezért mindenkit meglepett, hogy egyszer csak megjelent a mi főosztályunkon ez a korábban elérhetetlen ember. Valószínűleg politikai okból tehették félre, nyugdíjazása előtt kirúgni nem akarták, így érdemei elismerése mellett a legalsó szintre került. 

Ezután naponta érintkeztünk, így akcentusa alapján hamar felismertem, hogy német hangzású neve ellenére magyar ajkú emberről van szó. Viszonylag jó kollegiális kapcsolat alakult ki köztünk a jelentős korkülönbség ellenére is, de barátok soha nem lettünk, valami nehezen definiálható ellenérzésem mindig volt vele szemben. Szóval nem volt szimpatikus az úr. Magyarul is csak négyszemközt mert beszélni velem.

Lassan közeledett nyugdíjba vonulásának időpontja, így hát, mint ahogy szokás, összedobtunk némi pénzt ajándékra. Ha jól emlékszem, pontosan ezer korona jött össze. Ilyenkor mindig akad valaki a csapatban, aki átveszi a kezdeményezést, vállalja az ajándék beszerzését. Emberünk valahogy megtudta, mi készül, végül ő lett az ajándékbeszerző, mert szólt, hogy adjuk csak neki a pénzt, ő tudja a legjobban, mire van szüksége. Ez a „szüksége” engem módfelett irritált, mert élete folyamán mindig nagyon jól fizető beosztásokban dolgozott, nem hittem, hogy bármiben is szükséget szenvedett volna, hatalmas háza volt. Kezdett bűzleni a dolog.

Pár nappal később jó reményű nyugdíjasunk elhozta a választott ajándékot, egy kopott, repedéseiben poros, ütött-vert vázát, amelyről még a felületes szemlélő is azonnal láthatta, hogy ez a „műtárgy” jó pár évvel azelőtt volt vadonatúj, régiségnek meg fiatal, ráadásul giccs a javából, az ára meg sem közelíthette a kapott összeget. Csóváltuk is a fejünket, nem értettük, hogy lehet valaki módos ember létére ennyire sóher. A búcsúztatás még aznap lezajlott a megszokott koreográfia szerint, emberünk már nem volt kollégánk többé, de senki nem hullajtott érte könnyeket.

Ismét eltelt néhány nap, közben megalakult az új kormány, benne az MKP, és jött egy vállalati körlevél, amelyben tudatták velünk, hogy a frissen nyugdíjba vonult kollégánkat kinevezték az egyik szekció igazgatójává, gyakorlatilag a cégvezetés első vonalába! Mint később megtudtuk, körülbelül százezer koronás havi fizetéssel, még majd egy évig dolgozott a vállalatnál mint a magyar párt jelöltje!

A jóérzésű emberben felmerül, hogy talán illett volna visszaadnia a meg nem szolgált ajándékot? Természetesen nem tehette, még ha felmerült volna is egyáltalán benne. Hisz azon vette a vázát!