Jasmine szerencséje

Aztán több évtizedes szünet után feltűnt Monica Bellucci, s ő lett az olasz mozi első számú bella donnája, akit rajongva szeret egész Itália. Jasmine Trinca a Cinecittà harminchat éves sztárja más színt, más életérzést, más lelkületet és teljesen más történeteket jelenít meg az elmúlt tíz év olasz filmjeiben.

Törékeny nő, két lábbal a realitás talaján. Nincsenek romantikus vágyai, nem akar a küllemével hódítani, az életet olyannak fogadja el, amilyen, és nem szégyelli bevallani: voltak már óriási kudarcai, ballépései, vesztes csatái. Jasmine Trinca vagány, karcos egyéniség, ízig-vérig mai nő, aki színésznőként sem retten meg a nagy kihívásoktól. Legutóbb májusban, Cannes-ban díjazták a Fortunatában nyújtott kiváló alakításáért. Ugyanezzel a filmmel pár hónappal később már Karlovy Vary fesztiválján vendégeskedett. Fortunata fodrásznő Róma külvárosában. Nincs könnyű helyzetben. Gyerekét egyedül neveli, fodrászszalonról csak ábrándozni tud, egyelőre házról házra jár, megrendelésre. Életét három férfi befolyásolja, és mind a három más módon.

Sergio Castellito, a film rendezője a legtekintélyesebb olasz színészek egyike. Olyan alkotókkal dolgozott, mint Luc Besson, Jacques Rivette, Ettore Scola, Marco Ferreri, Giuseppe Tornatore, tehát hatalmas szakmai tudás birtokosa. Máshogy dolgozott vele, mint 2001-ben Nanni Morettivel, akitől első filmszerepét kapta?

Morettinél A fiam szobájában kezdő színésznő voltam. Semmit nem tudtam a szakmáról. Korábban sem színpadon, sem kamera előtt nem álltam. Az azóta eltelt tizenöt év alatt több mint húsz filmet forgattam, s remélem, ezt Sergio Castellito is érezte a játékomon.

Kért valami olyat, amivel meglepte?

Azt találta ki, hogy Fortunata magas sarkú cipőben jár. Mindig, mindenhova. Én meg soha, sehova. Időbe telt, míg úgy mozogtam a kamera előtt, ahogy azt Sergio elvárta tőlem.

Fortunata és Jasmine Trinca között mennyi a hasonlóság?

Semennyi. Én egészen más vagyok. De az anyám, ő igen! Ő pontosan olyan, mint Fortunata. Hibát hibára halmoz, anyaként is vannak óriási baklövései, de minden hibáját, tévedését, melléfogását elismeri. Tudatosítja, ha rosszul döntött, de nem engedi, hogy eltérítsék az útjáról.

Adhatta volna másnak is a szerepet Castellito.

Csodálkoztam is eleget, hogy kitartott mellettem. Egy másik rendező nem biztos, hogy bennem látta volna meg Fortunatát. Én a nagy kihívást éreztem a szerepben. Tudtam, hogy olyannak kell lennem, amilyen egyáltalán nem vagyok. Felszabadultnak, szemérmetlennek, megállíthatatlannak.

Ilyenek az olasz nők 2017-ben?

Nem. Nálunk most nem ez a nőtípus áll az élen. Olaszországban ma nem az egyéniség a fontos, hogy mire vagy képes, hanem hogy milyen anya, milyen feleség vagy, milyen lánya az édesanyádnak.

Fortunata régi párja xenofób, szexista, önző, erőszakos férfi.

Egy macsó Róma külvárosában – mondhatnám. De ne általánosítsunk. Ott is vannak kedves, érzékeny, szerethető férfiak.

Ismeri egyáltalán Róma perifériáját, az ottani embereket?

Hogyne ismerném! Anyámmal sokáig éltünk az ottani szegénynegyedben. Láttam, amit láttam. Fájt. Nagyon. S bár ma már egészen máshogy fest az életünk, a lelkem mélyén nem lettem más. Tudom, hogy ha nem így alakul az életem, én is egy hétköznapi nő lennék, aki régészek társaságában kutatná a múltat.

Diplomája szerint ugyanis régész és művészettörténész.

Tizenéves koromban a kézilabda volt a mindenem. Imádtam a sportot, versenyekre jártunk. Ha győztünk, boldogok voltunk, ha veszítettünk, sírtunk. Aztán elkezdett érdekelni a művészettörténet, az olasz reneszánsz, a régészet. Ásatásokra jártunk, apró kincseket találtunk, azt hittem erről szól majd az életem. De nem! 2001-ben rám talált Nanni Moretti, és szerepet adott A fiam szobájában, amely Aranypálmát nyert Cannes-ban.

Hol történt a nagy találkozás?

A gimnáziumban. Moretti nem színésznőben gondolkodott. Nem akarta, hogy egy kiforrott egyéniség, egy jól ismert arc játsszon a filmjében. Autentikus figurát keresett. Így jutott el hozzánk, az iskolánkba, ahol a lányok mindent bevetettek, hogy elnyerjék a tetszését. Morettinek azonban én kellettem, aki a kisujját sem mozdította a szerepért. Én ugyanis nem vágytam színészi babérokra. Olyan messze voltam ettől a hivatástól, hogy azt elmondani sem tudom. De a rendező végül engem választott, a filmnek sikere volt, és ez teljesen megváltoztatta az életemet. Én lettem az év felfedezettje, az év fiatal tehetsége, és bekerültem a Menekülő gyerekek című négyrészes tévésorozatba, amelynek a története 1941-ben kezdődik, a németek által megszállt Olaszországban, ahol egy szervezet magára vállalja a zsidó gyerekek megmentését, Palesztinába szöktetését. Ennek a sorozatnak is akkora sikere volt nálunk, hogy onnantól kezdve egymás után kaptam az újabb és újabb felkéréseket. Szerepet vállaltam egy történelmi filmben, a Cefaloniában, amely az 1943-as olasz–német harcokat idézi meg, a Szólózongoristában, amelyben a Kim Rossi Stuart által megformált híres olasz dzsessz-zongorista szerelmét játszottam, és a Bűnügyi regény című krimiben, amely a legmagasabb kormánykörökig térképezte fel az olasz korrupciót.

S mindezt egyértelműen Morettinek köszönhette, aki gimnazistaként felfedezte.

Igen, neki köszönhetem, hogy színésznő lettem, de azt, hogy a pályán maradtam, nem nézte jó szemmel.

Miért nem?

Annak örült volna, ha csak az ő filmjében lát a közönség, abban jegyzi meg a nevemet, semmi másban. Nem mondta ki, de éreztem a szavaiból, hogy azt várta, a bemutató után ismét a régészet tölti be majd az életem. És nem ez történt. Annak ellenére, hogy én tényleg sosem akartam filmekben szerepelni. Gyakran jöttek hozzánk filmrendezők a gimnáziumba új arcokat keresni. Emlékszem, a legcsinosabb osztálytársnőim lelkesen forogtak körülöttük, mind fel akarta hívni magára a figyelmet. Én nem is tartottam magam szépnek, és eszembe sem jutott soha, hogy beálljak közéjük. Egyetlenegyszer azonban kíváncsivá tett a helyzet. Odaálltam Moretti elé, noha sem egy verset, sem egy monológot nem tudtam elmondani neki. Nagyon sokan álltak előttem. Egy idő múlva már haza akartam menni. Végül maradtam, s ez hozott hatalmas fordulatot a mindennapjaimba.

Előbb persze elvégezte az egyetemet.

Az volt a vágyam. Művészettörténész akartam lenni.

Megkérdezte később Morettit, hogy miért önt választotta a szerepre?

Hiteles személyt keresett. Csak ennyit mondott. A fiatal színészeknek ugyanis már kialakult stílusuk van. Moretti kezébe vette az anyagot, vagyis engem, és megformálta belőlem azt az alakot, akit aztán a történetbe helyezett.

A film aztán Aranypálmát nyert Cannes-ban.

Jöttek is sorra az ajánlatok, és az újabb szakmai elismerések sem várattak sokáig magukra. A négyrészes tévéfilmben nyújtott játékomért Ezüst szalagot kaptam, amely az egyik legrangosabb elismerés nálunk, és rögtön utána Michele Placido rendezésében, egy bűnügyi drámában játszhattam, amely a római alvilág kétes alakjait mutatta be. Négy évvel később ismét Placido hívott, de már egy egészen más történetbe. Laura, A nagy álom egyetemista hőse a szexuális szabadságért küzdő, modern lány.

Moretti nem is kereste többé?

De igen. Tíz évvel ezelőtt vígjátékot forgatott Silvio Berlusconiról. Abban én is játszottam.

Régészként a föld alatti múltban kutat, színésznőként a lélek legrejtettebb zugaiban.

Pillanatok vannak csak az életemben, amikor úgy érzem, kár volt pályát módosítanom. Színésznőnek lenni, ha jó szerepeket kap az ember, áldott állapot, hiszen sokféle életet élhetek meg. A Bordélyház Julie-jeként párizsi örömlány lehettem. A Méz Irenéjeként végső stádiumban levő betegeken segíthettem. A Ne mondd, hogy szeretsz Francescájaként egyetemi kutatót formálhattam meg. A Gunnan spanyol–angol–francia koprodukcióban készült akciófilm volt, amelyben a bérgyilkost alakító Sean Penn szerelme voltam. Ezek csodás lehetőségek.

Fortunata fodrászszalont akar nyitni Róma szívében. Ez a legnagyobb vágya.

Nekem is voltak gyerekkori álmaim. A kézilabdát nagyon szerettem. Arról ábrándoztam, hogy bekerülök az olasz válogatottba. Aztán jött a régészet, majd a film, és színésznő lettem. Így a jó. Nyolcéves a kislányom, Elsa. Teljes az életem.