Ivan Letko: „Ígérem, elmegyek Farnadra”

Kinn az utcán vár, hogy odataláljak. Vasárnap délután van, csendes a falu, csak a művész erzsébetmajori házának kertjében búg a fűnyíró. Benn a házban, ahol rengeteg a könyv, „Zoli bácsi” kávéval kínál, hozzá egy kis tálban mogyorót rak az asztalra. Korát meghazudtoló fürgeséggel sürög-forog, mielőtt leülne velem szemben. Itt, a fővároshoz közeli faluban húzódott meg, sok pozsonyihoz hasonlóan. Csöndes a hely, amikor nem forgatott, tanulgatta a szöveget, vagy felutazott a szikronstúdióba, a rádióba, ez kitöltötte a napjait. Mostanában azt fontolgatja, hogy elköltözik a pöstyéni lakásába. Jó harminc éve látogatja a fürdőt, ahol mindig kikúrálják. A fürdővárosban eredetileg házat vett a kutyái kedvéért, de azok itthagyták a gazdit, így elég neki a városközpontbeli két szoba.

Az idős művészt nemcsak ott kedvelik, a Vasárnap olvasói a Forr a bor c. sorozat Zoli bácsijaként ismerhetik, aki sokszor szólal meg magyarul. Nevetve mondja, hogy ha Somorjára megy bevásárolni, meg is szólítják a nyelvünkön. Csodálkoznak, ő meg sajnálkozik, hogy nem érti. Pedig Farnadon született. Amikor a Vasárnap ott járt, a helyiek el is dicsekedtek vele. Édesapja, aki csendőr volt, még az első köztársaság idején került a faluba.

„Szeretném látni a szülőházamat – a reakció közvetlen és őszinte. – Nemrégiben a kardiológiai intézetben megszólított egy úriember, aki a szomszédos faluban lakik. Azóta többször is hívott, hogy kapcsolatban van a farnadi polgármester asszonnyal, és szeretnék, ha ellátogatnék hozzájuk. Tavaly óta ígérgetem, hogy elmegyek. Ha egészséges leszek, a nyáron feltétlenül megejtem a látogatást. Kedves, hogy még emlékeznek rám. Két, két és fél éves lehettem, amikor a családom elköltözött Galgócra, én már ott nőttem föl, ott érettségiztem, onnan kerültem a színművészetire. Galgócra gyakran járok, a szülői házban lakik a húgom, s mindig mondogatom, hogy Farnadon meg kell állnom valamikor, újra belélegezni annak a helynek a levegőjét, ahol megfogantam, s ahol a születésem után apám újraélesztett, mert nem lélegeztem.”

A kis Ivánnál már gyermekkorában megmutatkozott a művészi véna?

Így igaz. Galgócon még a gimnáziumban alapítottam egy kis műkedvelő társulatot, a környező falvakban, városkákban is felléptünk. Sőt énekkart is vezettem, pedig akkortájt még a hangjegyeket sem ismertem. De ami a színpad felé elindított, a színjátszó kör volt. Az első szerepben törpét alakítottam. Az utcánkban bábszínházat játszottam, a fivéremmel plakátokat készítettünk, közönségünk is volt, ötven fillér volt a belépőjegy. Később a színjátszó körben is kaptam szerepeket, így jött az ötlet, hogy érettségi után jó lenne ezt folytatni. Apám – az édesanyám akkor már nem élt – nem lelkesedett az ötletért, de jelentkeztem. A felvételit a szlovák színjátszás legendás alakja, Andrej Bagar vezette, fel is vett. Ő volt a színiakadémia rektora, s négy éven át az osztályfőnököm is.

A színművészeti befejeztével Turócszentmártonban kötött ki, s bár tíz év elteltével felkerült Pozsonyba, az Új Színpadra, nem költözött oda mindjárt.

Pozsonyban, ahol rögtön főszerepet kaptam Félicien Marceau A tojás c. darabjában , eleinte nem volt lakásom,s akkor már világon volt a nagyobbik lányom, így ők a feleségemmel ott maradtak. No meg Turócszentmártonban több darabban játszottam, ezért rendszeresen visszajártam. Délelőtt tízkor próbáltam az új Színpadon, utána rohantam a pályaudvarra, hogy Szentmártonban elérjem az esti előadást. A hajnali fél hármas vonattal meg irány vissza a fővárosba. Ez így ment a bemutatóig. Később kaptam lakást, s feljött a feleségem is. A rádióban bemondóként, majd rendezőként dolgozott.

Az Új Színpadon, amelynek művészeti vezetője is volt, csodálatos szerepeket játszott, és bár a kamerák előtt is lehetőséget kapott, a nagy szerelem a színpad volt.

Hát igen, akkoriban nagyszerű volt a társulat, és a színpadra épült a karrierem. A tévéfilmeket amolyan ráadásnak tekintettem.

Néhány szerep, amelyre vágyott, mint a Hamlet, elkerülte.

Pedig ez szerepelt az Új Színpad repertoárján, Turócszentmártonban meg Gogol Revizorja, de nem rám bízták. Viszont sok olyan szerepet kaptam meg, amelyet nagyon szerettem. Például Szigligeti Liliomfiját éveken át játszottam, s a szerephez ihletet adott a műből Darvas Ivánnal készült film. Egyszer meg is látogattam Darvast. A színművészeti tanáraként Budapesten jártam tanulmányúton. Ő tudott csehül; a Vígszínházban találkoztunk, még könyveket is kaptam tőle.

Valahol úgy jellemezte magát, hogy »szlovák realista színész tragikomikus beütéssel«. Ez a Forr a bor Zoli bácsijára nagyon illik.

Mondtam ilyet. Úgy hiszem, hogy erre az alakra a tisztánlátás jellemző, óriási tapasztalat. Tudja, hogy az élet, az emberek nemcsak feketék vagy fehérek, hanem sokszínűek, s ez mindig izgatott. Turócszentmártonban fiatalon hősszerelmesszerepekkel kezdtem – vagy háromszor Evička Rysová, akivel a Forr a borban játszom, volt a partnerem –, majd fokozatosan áttértem a negatívakra, amelyeknek abban az időben, a kommunizmusban pszichológiai hátterük volt, építeni lehetett rájuk. Később komikusszerepeket is kaptam, s nem komikus, hanem komédiás lettem. A kettő között nagy a különbség. Az utóbbi az alak jellemében a humoros oldalt is felleli. Azt, hogy gazdag és színes.

Én magam azt a humort szeretem, amely finom, természetes, nem kierőszakolt. Amelyből okulni lehet, mert az élet is számos hasonló helyzetet kínál.

A színész célja, ha otthon van a színpadon, hogy természetesnek hasson; így a néző számára hihetőbb, hogy amit csinál, az úgy is van.

A Tél apó c. musical, amely 74 előadás után 2011-ben került le a műsorról, volt az utolsó színpadi szerepe?

Igen, igen, elég volt, az Új Színpadon leköszöntem. Utána még feelléptem az Aréna Színházban Kesselring Arzén és levendula című bűnügyi bohózatában, néha felugrottam a szinkronstúdióba, máskor a rádióba, hogy felolvassak egy-egy elbeszélést, de mostanság már ez is teher; elég a tévésorozat, van vele munka bőven. Egyébként húsz éven át ment a rádióban Majda Pavelekovával egy nyilvános műsorunk, nagy siker volt.

Csendes a ház, a lányai szétszéledtek.

Hanka színésznő, az egyik unokám rendezői szakra jár a besztercebányai színészakadémián, a másikat a számítógép, a menedzselés vonzza. A fiatalabbik lányom, aki állatorvos, Olaszországban él; még nem jártam nála, pedig folyton hív, de már lusta vagyok az utazáshoz. A hétéves unokámmal, Dáriával rendre itt töltik a szünidőt.

Hogy telnek a napjai itt, vidéken? Bár a sok könyv mellett nem lehet unatkozni, nem magányos?

Annak idején a kutyáimmal voltam elfoglalva, most, hogy már nincsenek, néha kölcsönveszem a lányom tacskóját, neki kettő is van. Csendesen éldegélek, vannak jó és szomorú pillanataim. Az egyedüllét jó dolog, de a magány nem. Az előbbit egész életemben kerestem, meg-meghúzódtam valahol, hogy gondolkozhassak, olvashassak, de amikor egyedül marad az ember, s rászakad a magány, az nagyon szomorú.