Igazat játszva

Louis de Funès után ő a következő, aki képes szívből megnevettetni a franciákat. És nemcsak őket. Európa számos országában az ő filmjein szórakozik a moziba járó közönség. Balszerencsés Alfréd, Félénk vagyok, de hódítani akarok, Ahová lépek, ott fű nem terem. Ma, nyolcvanöt esztendősen már nem igazán hasonlít arra a színészre, aki a hetvenes-nyolcvanas években a fél világot megnevettette.

Hosszú, hófehér hajával, gyűrött arcával inkább egy sorsüldözött ember benyomását kelti, semmint a nyugdíjba vonult, magas, szőke férfiét, aki felemás cipőben egy holdkóros biztonságával csetlik-botlik a hétköznapok sűrűjében.

Párizsi kabarékban színpadi rögtönzésekkel kezdte a pályáját. Milyen emlékeket őriz életének ebből az időszakából?

Először is: kerestem a hangomat. Meg kellett találnom az előadói stílusomat. Jacques Tati, Charlie Chaplin, Buster Keaton voltak a nagy kedvenceim. Az ő filmjeikből tanultam a legtöbbet. Órákon át képes voltam szórakoztatni a környezetemet. Ha baj volt a családban, azonnal viccelődni kezdtem, hogy fordítsak a hangulaton. Grófi rangja mellett hatalmas birtoka is volt a nagyapámnak, így nem kis családi örökség szállt ránk. De az apám az egész vagyont eltékozolta. Lóversenyekre járt, két kézzel szórta a pénzt. Szegény anyám sírt is rengeteget. Ilyenkor, hogy mentsem a helyzetet, elkezdtem bohóckodni. A commedia dell’arte az életem része lett. Ennek aztán nagy hasznát vettem a kabarékban. Hogy is mondjam? Félénk voltam, de hódítani akartam. Mindazt, amit a közönséggel való élő kapcsolatról tudtam, a mulatók világából hoztam. Ott kaptam a legszilárdabb alapokat a későbbi szerepléseimhez.

Bár a közönség kezdettől fogva rajongva szereti, filmjeit Európa minden országában milliók látták, a francia kritikusok valahogy mégsem díjazták parádés alakításait. Neheztel még rájuk emiatt, vagy már rég megbocsátott nekik?

Ne felejtse el, van egy Césarom, és sok évvel ezelőtt Karlovy Varyban a legjobb férfi alakítás díját kaptam az 1001 recept a szerelmes szakács étlapjáról című filmben nyújtott játékomért.

Legsikeresebb filmjeit Yves Robert-rel forgatta. Elmondta valaha, mivel vált érdekessé számára?

Nálam nagyobb idiótát keresve sem talált volna.

Ez így jól hangzik, csak éppen nem igaz.

Nem tudom. Mi erről sosem beszélgettünk. Talán az esetlenségemmel, a tétovaságommal, a szerencsétlenkedésemmel fogtam meg. A Boldog Alexander című vígjátékban Philipe Noiret volt a főszereplő, ott még nem rólam szólt a történet. Négy évvel később, a Magas szőke férfi…-t már nekem íratta Francis Veberrel. Remek triót alkottunk mi hárman. Louis de Funès után én lettem a francia film új bohóca.

Funès-ről sokan nyilatkozták, hogy nehéz természet volt. Amennyire szórakoztató a mozivásznon, annyira kellemetlen a magánéletben.

Nem, ez így nem igaz. Nem volt ő rossz ember, csak nem mindig lehetett szót érteni vele. Hozzám mindig kedvesen közeledett. A forgatásokon sem okozott nagyobb problémákat. A felesége! Ő volt szörnyű teremtés. Őt tényleg kevesen szerették.

Delonról, Belmondóról és Depardieu-ről is szívesen hallanám.

Delonnal és Belmondóval sosem forgattam. Előbbivel baráti kapcsolatban sem vagyok, utóbbival igen, bár a betegsége óta ritkábban találkozunk. Depardieu-vel volt szerencsém dolgozni, vele kölcsönösen kiegészítjük egymást. Ő egy vajszívű kolosszus, én meg egy erős lelkű, madárcsontú fickó vagyok. Hármuk közül már csak Depardieu forgat, és én, pedig én sem vagyok mai gyerek. Depardieu, akárcsak Jean Reno, Hollywoodban is kapott szerepeket. A kemény fiúk mindig kapósak voltak odaát. Egy francia komikus nem érdekes az amerikaiak számára. Más a humoruk. Ők a filmjeimet sem értették. Nekik le kellett őket „fordítani”. Ezért készült nem egy filmemnek amerikai változata.

Azt mondta, Depardieu-vel jól kiegészítették egymást. Ezt hogy értsem?

Működött köztünk a kémia. Két ennyire különböző ember között ritkán van ekkora elektromos kisülés. Voltaképpen egyikünk a tűz, másikunk az olaj.

Francois Veberrel is több filmet forgatott. A Balfácánt, a Balekokat, a Négybalkezest. Ezekben is remek párost alkottak Depardieu-vel.

Azokban az években még mindketten bírtuk a strapát. Vdeber arról volt híres, hogy minden jelenetet vagy hússzor felvett. „Remek, de csináljuk meg még egyszer!” – mondta. És újra meg újra megdolgoztatott bennünket. Depardieu akkor még szófogadó fiú volt. Ma már aligha engedelmeskedne az ilyenfajta elvárásoknak.

Nem irigyli őt, hogy megszerezte az orosz állampolgárságot? Ezt csak azért kérdezem, mert ön is szereti Oroszországot.

Én nem irigylek senkitől semmit. Nem is tudnék máshol élni, csak Párizsban. A feleségem, Ceyla brazil. Sokat járok vele Dél-Amerikába. Szeretem a brazil kultúrát, a brazil írókat, a brazil konyhát, de egy idő után haza húz a szívem. Depardieu világcsavargó. Ő úgy francia, hogy már orosz is, csecsen is, kazah is, belga is, és csak a Jóisten tudja, hogy még milyen más nemzetiségűnek érzi magát. Utazik is rengeteget. Ha Belgiumban vagyok, ő akkor Oroszországban forgat, ha én vagyok Oroszországban, akkor Marokkóban vagy Algériában. Igazából csak Párizsban tudunk találkozni.

A borászkodást melyikük kezdte el hamarabb?

Én. Eleinte csak beszélgettünk róla. Aztán egyre inkább belemélyedtünk a témába. A vége az lett, hogy Dél-Franciaországban, Gruissan mellett, közel a spanyol határhoz, a Földközi-tenger partján vettem egy húsz hektáros szőlőbirtokot. Arrafelé kirándultunk a húgommal, megtetszett a táj, első látásra beleszerettünk, és mire visszaértünk Párizsba, el is döntöttük, hogy ott fogunk gazdálkodni.

Ha most azt fogja mondani, hogy volt már kapa is a kezében…

… volt! De el is hajítottam egy idő múlva. Inkább toboroztam embereket, akik gondozzák a tőkéimet. Harmincöt éve borászkodom. Nekem ez óriási kaland. Kiszakít a párizsi életemből, a forgatások megszokott kerékvágásából. De elmondhatom: ugyanakkora szenvedély számomra ez is, mint a filmezés. Arról nem is beszélve, hogy a föld, a természet alázatra, türelemre tanít, aminek a kamera előtt vagy a színpadon nagyon nagy hasznát veszem.

Vetélkednek is Depardieu-vel, hogy melyiküknek finomabb, ízesebb, zamatosabb a bora?

Ennek semmi értelme nem volna, hiszen nem egymás mellett, de még csak nem is egymás közelében van a szőlőnk. Más az övé, és más az enyém. És most, hogy már évek óta Oroszországban él, nem is nagyon mutatkozik a birtokán. Én még mindig szívesen járok le, pedig már átadtam az egészet a fiamnak. Elmúltam nyolcvanöt éves, minden tudásomat ráruháztam. Elmondtam neki, hogy a tőkéket, akárcsak a gyerekeket, kényeztetni kell. Annyira megváltozott már a klíma, olyan kaotikus, annyira anarchista, hogy ha kellene, akkor nem esik, ha meg esik, akkor annyi, hogy árt a szőlőnek.

Mennyit termel évente?

Tavaly 80 ezer palackot töltöttünk meg.

Mit tekint nagyobb művészetnek? Leforgatni egy jó filmet, vagy előállni egy igazán finom borral?

Mindkettőnél az alap a fontos. A filmnél a remek forgatókönyv, a bornál az ízes szőlő. De még ez sem minden. Ahogy jó forgatókönyvből is születhet csapnivaló film, a jó szőlőből is készülhet rossz bor. És nem azzal szeretném ismertté tenni a boromat, hogy színész vagyok, hanem a minőségével. Büszkén mondhatom, hogy ez is sikerült.

Fehér, vörös vagy rosé? Melyik a kedvence?

Rosét akkor iszom, ha szép az idő. Ha borús, akkor jöhet a vörös. De ha már villámlik is…

… akkor a fehér?

Azt nem ihatok. Megtiltotta az orvos. De a vodkát nem!

És meddig bírja bor nélkül?

Évekkel ezelőtt, egy szigorú diéta miatt egy hónapig semmilyen bort nem ihattam. Szörnyű volt. Majdnem depressziós lettem. Ez is azt bizonyítja, hogy hiába folyik olasz vér is az ereimben, mégis csak francia vagyok. Egy igazi francia ugyanis szereti a bort.

Karlovy Varyban a cseh, Prágában a morva, Budapesten a magyar borokat dicsérte. Lehet, hogy csak udvariasságból?

Ó, dehogy! Sosem állítottam, hogy a francia borok a legjobbak a világon.

A francia színésznők közül, mondjuk, húsz-harminc évvel ezelőtt kiért rajongott a leginkább? Catherine Deneuve-ért, Isabelle Adjaniért vagy Juliette Binoche-ért?

Szeretem őket is, de a legközelebb Mireille Darc állt hozzám.

Vele játszott a Magas szőke férfi…-ban.

Másfél éve, hogy elment. Nekem nagyon hiányzik. Két héttel a forgatás előtt arra kértem a rendezőt, mutasson be neki. Mintha meg sem hallotta volna. Már folytak a felvételek, és még mindig nem találkoztunk. Nem értettem, mi lehet az oka. Yves Robert később elmondta: mindent úgy szerveztet meg, hogy az első közös jelenetünk előtt találkozzunk először. Vagyis a kamera előtt. Emlékszik a jelenetre? Mireille ajtót nyit előttem, belépek a szobába, és megfordul egy merész szabású, fenékig kivágott, fekete ruhában, amely alatt szemmel láthatóan nem visel bugyit. Azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. A rendezőnek pedig épp erre volt szüksége, erre a tekintetre. Ezért nem engedte, hogy korábban találkozzunk. Valósággal rejtegette őt előlem. Tudta, hogy micsoda hatással lesz rám. És ez a film titka. Az igazat kell játszani.

Megvan még a hajója a Szajnán? Ott lakik még a vízen?

Már nem. Vége a nomád korszaknak. Megöregedtem. Több kényelemre van szükségem. A Bois de Boulogne mellett van a házam, nagyon szép helyen.

Muzikalitását mindkét fia, Olivier és Christophe is örökölte. Az egyik szaxofonozik, a másik nagybőgőzik. Színész egyikükből sem lett.

De az unokáim egyike, Arthur már a nyomdokaimban jár. És nemcsak színész, modell is. Nagyon szép fiú. Sokkal szebb, mint én, és még tehetséges is.

És a nagypapa hogyan tervezi, ha már nem magas, nem szőke, és a felemás cipőit is rég lecserélte?

Játszom, amíg játszani tudok. Amíg megállok a lábamon. Mert a reggelek már egyre nehezebbek. Sokszor nincs is kedvem kikászálódni az ágyból. Időbe telik, míg erőre kapok. Utána meg nem lehet megállítani.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 45. számában jelent meg!