Hollóházi a holland Brielle-ben

Rögtön másnap megkértem őt, hogy vigyen körbe a városban, hadd ismerjem meg a környéket, végül is messze a hétvége, hadd ne kelljen bent csücsülnöm a lakásban, míg ő dolgozik. A városbemutató során elmentünk egy régiségkereskedés mellett. Barátom megjegyezte, hogy látott itt egyszer a kirakatban egy tányért magyar felirattal. És hogy már jó ideje nincs kint; a bolt meg persze sosem volt nyitva, amikor ő épp arra járt. Én mindezt szépen eleresztettem a fülem mellett, mert akkor jobban érdekeltek az épületek, az üzletsorok és az, hogy mit fogok holnap, holnapután és azután megnézni, beszerezni, felfedezni.

„Na jó, menjünk be!”

Mit ad Isten, később, már hazafelé tartván megint csak az említett bolt előtt haladtunk el, a barátom meg újra kezdte a tányérral. Na jó, hát akkor menjünk be, és nézzük meg, hátha meg megvan még az a tányér! Odabent az asztalok telis, de tele különböző régiségekkel. Nem kellett sokáig pásztázni, a szép magyar tányér – mint kiderült, nem is egy, hanem kettő – ott hevert az egyiken. Ő meg, mint egy régiségkereskedő, azonnal megfordította, és ámulva, örömtől csillogó szemmel olvasta, hogy ez bizony eredeti hollóházi porcelán. „Micsoda, megnézhetem én is?” És láss csodát, tényleg ott a felirat a jellegzetes hollóval. Tüzetesen megvizsgáltuk mind a két tányért. Gyönyörű a mintájuk, kézzel festett, töprengeni kezdtünk, vajon mikor készülhettek. Nekem több sem kellett: én, Kovács Zsanett ezt a tányért itt nem hagyom ezzel a Jó reggelt felirattal! Boldogan vittem a jó kedélyű tulajdonos hölgy irányába, barátom még kiokosított, hogy alkudjak, nem kell mindent rögtön a kínált áron megvenni.

Kukurikú, Good Morning!

Sikerült az alkudozás is, a hölgy már csomagolta a kincset, amikor a barátom újra megbökött: „Kérdezd már meg, mikori lehet ez a tányér, és hogy hogyan került ide!” Szerencsére a tulajdonos jól tudott angolul, így a kommunikáció nem okozott problémát. Megkaptam a választ, de vérszemet kapva nem értem be ennyivel, kérdések sorozatával ostromoltam meg.

Kiderült, hogy a tányérokat még az ő nagyanyja kapta ajándékba magyar levelezőtársaitól, Mancitól és Erzsitől, úgy 1920 tájékán készülhettek. És áradt belőle a sok információ; úgy tűnt, ő is örül, hogy történetét megoszthatja velünk. Neki csak egyetlen kérdése volt: mi van a tányérra írva? Ők abban a hitben éltek, hogy Kukurikú. Jót nevettünk, miután lefordítottam a feliratot: Good Morning, azaz Jó reggelt.

Több sem kellett, a másik tányér sorsa is megpecsételődött, ugyanazon a módon, csekély alkudozás után becsomagolva a táskánkba került. Egy napja sem voltam meg Hollandiában, és máris egy családtörténettel meg két tányérral lettem gazdagabb.

A négy bőrönd ruha

De a java még hátravan. Mit tagadjam, kíváncsi típus vagyok, mindig is érdekeltek az apró részletek, hát pár nap múlva újra meglátogattam a régiségkereskedőt, és elhatároztam, hogy valami riportfélét készítek vele, nem mintha jártas volnék az efféle dolgokban. Annemieke részletesen elmesélte, hogy nagyanyja, Hadewij Biesheuvel, született von Hoeve a budapesti Varga Erzsivel és Mancival levelezett. Később bátyjuk, Zsigmond Varga, aki Hollandiában élt, elvette nagyanyja testvérét, Geertje van Hoevét. Gyermekük nem született, mert házasságuk már érett éveikben köttetett. Zika (a hollandok így ejtik a Zsigát) nagyon rendes, jószívű ember volt. Annemieke elmondása szerint a nagyanyja azt szokta mesélni róla, hogy amikor Magyarországra hazament, mindig vagy négy bőrönd ruhát vitt magával, de csak a rajta levőben tért vissza, a többit elajándékozta. Megtehette, mert mint megtudtam, Varga Zsigmondnak ruházati boltja volt Pernisben. Ő maga autóbalesetben hunyt el 1960 tájékán Rhone-ban. Egyik húga, Erzsi is Hollandiában telepedett le, ott ment férjhez egy Wijnand nevezetű úrhoz. Sajnos, róluk nem tudtam meg sok mindent, mint ahogy arról sem, mi történt a továbbiakban Varga Mancival.

A Jóisten akarata és a Vasárnap

Számomra a legnagyobb meglepetés az volt, amikor Annemieke megígérte, hogy megkéri édesapját, keressen nekem fényképeket, leveleket. 86 éves édesapja, Arie Biesheuvel személyesen hozta el és mutatta meg ezeket a felvételeket és leveleket. Rotterdamban él, de minden pénteken ellátogat Brielle-be, ahol a lányával és a fiával ebédel, majd elbeszélget a régiségkereskedésbe betévedőkkel. Arie nagyon elegáns, fitt úriember. A hátsó szobába invitált, ahol nyugodtan beszélgethettünk. Bevallotta, hogy hallása már nem az igazi, és előre elnézést kért arra az esetre, ha meg kell ismételnem valamelyik kérdésemet, de egyszer sem volt rá szükség. Mindenre válaszolt, mosolyogva fordította le nekem Manci egyik levelét, és beleegyezését adta, hogy lefényképezhessem a fényképeket. Ragyogó délutánom volt.

Arie-nak, mert szenvedélyes bélyeggyűjtő, megígértem, hogy küldök régi bélyegeket. Annemiekét megajándékoztam egy kis hazai pirospaprikával meg egy igazi gulyásrecepttel, mert ami volt nekik, azt valamelyik nagynénje elveszítette. A fő dolog viszont, amit szeretnék még teljesíteni, hogy küldök nekik egy Vasárnapot, benne a most már közös történetünkkel.

Úgy érzem, ez a két tányér éppen rám várt. A Jóisten úgy akarta, hogy egyszer hazataláljanak. Engem innentől fogva nem az értékük érdekel, nekem sokkal többet ér, többet jelent a történet, amely mögöttük van.