Hogy született a nyárasdi csoda?

sporttabló

Ezek csak a legnagyobb sikerek a nyárasdi alapiskola egykori pedagógusának életében. Németh Pál Nagymagyaron járt iskolába, a kitűnő komáromi gimnáziumban érettségizett (1955), a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán biológia–kémia szakon végzett (1959), majd kézilabdaedzői képesítést szerzett.

Hogy került Nyárasdra tanítani?

Mikor végeztem a főiskolán, szerettem volna nem messze kerülni a járásomtól. Bélvatai vagyok, ez akkor még Somorjához tartozott. Végül Csilizradványra kerültem volna. Egy augusztusi napon, estefelé érkeztem oda. Egy olajos férfinak, aki a motorkerékpárján dolgozott, kétszer köszöntem, hogy egyáltalán visszaköszönjön, mondtam, hogy ide lettem helyezve tanítónak. Arra se méltatva, hogy kezet adjon, megkérdezte, milyen a szakom. Mondom, milyen, mire ő, hogy ilyenek itt sokan vannak. Kérdem, mitévő legyek, mire ő, hogy menjek be a járási tanfelügyelőségre. Onnan aztán Nyárasdra küldtek. Estefelé érkeztem, s az igazgató mindjárt föltett két kérdést: »Tudsz kártyázni?« Mondom, elég jó vagyok benne, kis faluból vagyok, ott a kocsmában a kártya kötelező tantárgy. A másik: »A futballal hogy állsz?« Mire én, hogy mikor Komáromba mentem, elég jó focista voltam, de aztán a fiúk mondták, hogy ott olyan tanár van, a Sarlós, aki gimnasztikában olimpikon volt, s nála csak két sportág van: a szertorna és esetleg a kosárlabda, így a focit letagadtam, s véget is ért a futballkarrierem.

Hogy lett a kártyából és a fociból kézilabda?

Teljesen ismeretlen faluba jöttem, de rögtön megbarátkoztam a kollégákkal, különösen Varga Zsigával. Ő felvilágosított, hogy itt szlovákiai viszonylatban is az egyik legjobb szövetkezet működik. Olyan falu volt, ahol az ötvenes években szinte már nem voltak nádfedeles házak, az emberek jól éltek. S ha ehhez pedagógusként tudnánk valamit hozzátenni, a gyerekeiknek szórakozási lehetőséget adni, az jó lenne. Szerencsés helyzetben voltunk, mert több fiatal pedagógus jött ide, s tele voltunk ambícióval; reggeltől estig iskolában voltunk. Délután folytatódott a gyerekekkel való foglalkozás. Minden pedagógus valamiben jó volt, egyik táncban, másik énekben, mi ketten-hárman sportban. De főleg csak foci létezett, így a lányoknak, akik nagyon aktívak voltak, is ki kellett találni valamit. Gondoltam, a kézilabda megfelel. Sok minden kellett hozzá, hogy gyökeret verjen, és lehessen rá építeni. Az első az volt, hogy bekapcsolódtunk a járási ligába.

Olyan csapat jött létre, amilyennel nemhogy falvak, de városok sem mindig dicsekedhetnek. Nyárasd 1972-ben feljutott a csehszlovák felnőttbajnokságba.

A maga nemében egyedülálló volt: mentünk egyik napról a másikra, s az, amit csináltunk, pozitívan jött vissza. A szülőknek, a falu nagy részének egyre szimpatikusabb lett a munkánk, az, hogy a lányok olyan csapatokkal játszanak, mint Pozsony meg más városok, és megverik őket. A nyárasdi kézilabdának ez volt az egyik nagy hozadéka: hogy mi a gyerekeinken keresztül meghonosítottunk egy sportágat, s méltó ellenfelei tudtunk lenni a nagy hagyományú kluboknak. Sok olyan szerencsés momentum volt, amely vitt előre. Például a szövetkezet vezetőségének a gondolkodása, a járási sportvezetés, mint Horváth Pista támogatása és még sok minden.

Volt olyan, ami nem sikerült?

Nehéz rá válaszolni, mert az volt a cél, hogy mindig menjünk előre, játsszunk, megméressük magunkat egyre erősebb ellenfelekkel, így aztán jöttek a sikerek. A nulláról felmentünk a csúcsra, méghozzá egy Csehszlovákiában nagy hagyományú sportban, hiszen a férfiválogatott 1967-ben világbajnok volt. Tizenhét évig voltunk a csúcson, s ha már dicsekszünk az eredményekkel, még két dolgot kiemelhetnék, amiért érdemes volt csinálni. Egyik, hogy mint kisebbségi csapattal kezdetben nem túlságosan rokonszenveztek velünk.

Magyar csapatként könyvelték el a Nyárasdot?

Igen. Mi nem mellveregetősködtünk, hanem megmutattuk, hogy ha ti, akik leköpködtetek, eljöttök hozzánk, mi barátként fogadunk. Ebben a csarnokban nem volt olyan, hogy egy szurkoló buta, soviniszta mondatot kiabált volna. Hozzánk, ebbe a kis faluba szívesen jöttek szlovák, cseh, sőt román meg szovjet vendégjátékosok, és itt jól érezték magukat annak ellenére, hogy egyetlen szót nem tudtak magyarul. A másik, ami miatt példaértékűek lettünk, hogy egész vidéket meg tudtunk nyerni. Dél-Szlovákiában a mi mintánkra honosodott meg a sportág, olyan helyeken lett népszerű, mint Naszvad, Párkány, Dunaszerdahely, Gúta, ahol azóta is létezik.

Fájt, amikor a csehszlovák bajnokságban szerzett négy ezüstérem után azt mondták, hogy elég, befejeztük? És mi fájt a legjobban?

Kis túlzással azt mondanám, hogy törvényszerű volt, de a ’89-es változás volt a döntő. Mi ugyan nagyon szerények voltunk, de nem titok, hogy ezen a szinten profik voltak a sportolók. Úgy ment, hogy a járási vezetők összedugták a fejüket, s eldöntötték, hogy ezt a játékost ebben vagy abban a szövetkezetben fogják nyilvántartani. S mindenki büszke volt rá, meg tudtuk teremteni az anyagi hátteret is. Nem beszélve arról, hogy akkoriban a sport központi támogatása természetes volt; én mint profi edző Prágából kaptam a fizetésem. A változásnak a legnagyobb vesztese a sport volt. Ebbe mi is belekerültünk. Csak azok tudták túlélni, akiket nagyobb vállalat támogatott – lásd a sellyei Duslo vagy a pozsonyi Slovnaft. Nálunk a váltás után halálra volt ítélve a klub, fizetőképességünk szinte a nullára csökkent, így a vendégjátékosokat nem tudtuk megtartani. Az utolsó évben engem is eltanácsoltak. Az első ligás Aranyoshoz mentem, a Nyárasd már nagyon rosszul állt. Amikor az iskolaigazgató kért, hogy szeretnék, ha visszajönnék, a kötődésem erősebb volt, mint a gondolkodásom. Az edzésen csak pár játékos volt, ők mondták, hogy »Pali bácsi, mi már két hónapja nem járunk edzésre«, szét volt verve a csapat. Edzeni lényegében nem edzettünk, csak mérkőzésekre jártunk; így nem sikerült megmaradnunk az első ligában. Még egy évig próbálkoztunk a másodikban, ahol jó középcsapat voltunk.

Lehet még Nyárasdon első ligás kézilabda?

Elméletileg lehetséges, de az utóbbi húsz év valósága azt mutatja, hogy azoknak, akik kapcsolatban vannak a nyárasdi kézilabdával, ez az állapot nagyon megfelel.

Hogy él manapság Németh Pál? Egy olyan feleség mellett, mint a Jolika, nyilván jól. Hisz földbirtokos lett, nagygazda.

A hatvan év, a nyugdíjba vonulás mérföldkő, amely lezár egy aktív korszakot. Most már számolunk, hogy még mennyi van hátra, s várjuk, mikor ér véget. Ezen én is elgondolkodtam, mert szeretek élni. Nem dorbézolni, mulatni, egyszerűen, hogy a napjaimnak legyen céljuk, mert van családom, utódaim. A körülmények besegítettek, hogy nekem, aki egy kis faluból indultam, van egy egyhektáros kertem 60-70 gyümölcsfával, száz különböző állatom. Ez leköti a mindennapjaimat, hasznos is vagyok, meg a magam ura: akkor megyek ki az állatokat megetetni vagy a növényeket gondozni, amikor akarok. És szerencsés vagyok, mert a sporttal sem szakadt meg a kapcsolatom, mindig volt valaki az utódaim között, aki jó sportoló volt. Az egyik lányom úgy indult, hogy kézilabdás lesz, de megsérült, a férje kitűnő focista volt; utána az unokám lett jó kézilabdás Győrben, a másik fociban jó, csak sérülés miatt egy évig nem játszott. A fiam fiatal korában kerületi válogatott szinten focizott, de később ő és mi is a főiskola mellett döntöttünk. A sport iránti szeretetem apaként, nagyapaként élem ki.

---------------------------------------

Névjegy

Németh Pál

kézilabdaedző

Született: 1939. augusztus 21., Bélvata

Pályafutása: Komáromban érettségizett (1955), a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán szerzett oklevelet (1959), majd elvégezte a kézilabdaedzői szakot (1981). 1959-től 1981-ig a nyárasdi alapiskolában tanít. 1972-től tevékenykedik kézilabdaedzőként.

Sikerei a nyárasdi (TJ Družstevník Topoľníky) csapattal: 4x 2. hely a csehszlovák bajnokságban, 3x Csehszlovák Kupa-győztes (1978, 1981, 1983), Ek-döntő. Csehszlovák bajnok (1985 Partizánske)