Hogy lett a nővérből tanító, majd festő?

Éva személyében csupa szív, energiával teli embert ismertem meg. Aki szereti a természetet, a virágokat, madarakat, és nem szalasztja el, hogy akár egy fénykép erejéig megörökítse őket. Teljesen mindegy, hogy tudatosan indul a természet csodáinak és szépségeinek felfedezésére, vagy a véletlennek köszönhető az adott élmény.

Három szakmája volt eddig. Pontosabban kettő, a harmadikat a sors mérte rá. Nővérként kezdte a tőketerebesi kórházban a nyolcvanas évek elején. Tizennégy év után a helyi Vöröskereszt alkalmazottjaként dolgozott falujában, Csicserben látogatta az időseket és betegeket. Mindeközben ajánlatot kapott kisegítő tanítói állásra. Természetesen képesítést kellett szereznie, így jelentkezett az eperjesi pedagógiai főiskolára, ahol roma és hátrányos helyzetű gyerekek oktatását tanulta, így indult el pedagógusi pályafutása. Rajongással szerette a munkáját, boldogsággal töltötte el minden apró eredmény, siker. Egyre jobban élvezték a tanítási órákat, a foglalkozásokat, és a „gyerekei” is igen megszerették őt. Így ment el közel tíz év. Személyesen megtapasztalhatta, mennyi tehetség veszik el, lesz semmivé, miután a gyengébb, lassúbb gyerekek kikerülnek a kis falusi iskolából. Nem tudják felvenni a diktált tempót, lemaradnak, nincs motiváció, ami tovább hajtsa őket, sok helyen nincs kisegítő tanító sem, aki foglalkozna velük.

Stroke karácsonyra

2014 decembere a felejthetetlen időszak. Az akkor átélt trauma testileg-lelkileg nyomot hagyott rajta. A karácsonyi előkészületek boldog pillanatait a családban Éva betegsége árnyékolta be. Egy éjszaka alatt változtatta meg addigi életét, tette őt munkaképtelenné. Jobb végtagjai nem engedelmeskedtek, lábát alig tudta emelni, kezének pedig még az is nehézséget okozott, ahogy akár egy ceruzát, kanalat megtartson. A legapróbb mozdulattól is a velejéig hatott a fájdalom, elvesztette az irányítást végtagjai fölött, kiszolgáltatottá vált, ágyhoz kötötten többé-kevésbé családjára szorult. Minden vizsgálati eredmény egyértelműen támasztotta alá, hogy stroke-ot (agyi infarktus: ilyenkor az agyat ellátó ér vagy erek záródnak el, népiesen szélütés) vészelt át. A kórházi kezelése után nehéz hónapok következtek. Hosszú idő telt el, míg egy délután arra kért, látogassam meg. Szívesen tettem, s meglepetésemre kicsit bicegve bár, de mosolyogva vezetett be a nappaliba. Zavarban voltam. Ilyenkor az emberek általában sajnálkozni kezdenek, tanácsokat adnak, biztatnak, vagy egyszerűen csak érdeklődnek a beteg hogyléte felől. Nem tudtam, mit mondhatnék, de nem is volt szükség szavakra. Éva apró meglepetést készített számomra. Néhány perc után felhőtlen beszélgetés alakult ki közöttünk. A felépüléséig rengeteg munkára és kitartásra volt szüksége, addigi élete teljesen más irányba terelődött. Így lett a nővérből, pedagógusból festő.

Miután nem térhetett vissza tanítványaihoz, úgy érezte, tennie kell valamit, hogy hasznosan teljenek a napjai. Gyakran volt egyedül, hisz gyerekei a saját életüket élik, a férje munkába jár. Egyre inkább kezdte érdekelni a festészet. „Sokat böngésztem az interneten, megnéztem rengeteg festményt, képzőművészeti alkotást, és talán, mert gyerekkorom óta szerettem rajzolni, az iskolában a gyerekekkel is sokat foglalkoztam ezen a téren, úgy döntöttem, komolyabban veszem. Megnéztem több filmet, könyveket tanulmányoztam, majd megrendeltem az első vásznat, festéket, ecsetet, és nekiláttam” – mondja mosolyogva.

Gyógyító alkotóerő

Eleinte nehéz és ügyetlen volt minden mozdulat. De miután magára maradt a lakásban, újra elővette a vásznat, és kezdett mindent elölről. Egy év elteltével szebbnél szebb festmények kerültek ki a keze alól, miközben az alkotás elfeledtette vele betegségét is, egyre ritkábban gondolt arra, miért pont őt érte ez a csapás.

Legszívesebben virágokat fest, és vonzódik az absztrakthoz. Azzal ugyanis szabadabban tudja kifejezni magát. Még ennyi idő elteltével is, amikor gyengébb, fáradt, gyakran keríti hatalmába szorongás, zárkózottabbá válik. Ez az érzés kivetítődik a képeire is, olyankor sötétebb, komorabb színeket használ. Miközben nézegettem őket, az az arisztotelészi gondolat jutott eszembe hogy a műalkotás alkotásvágyból és az érzelmek kifejezésének vágyából fakad. Hirtelen ötlettől vezérelve tettem fel a kérdést, nem kéne-e megmutatni ezeket a csodákat másoknak is, mire ő szerényen hárított: „Ó ez csak terápia nekem. Szeretek festeni, megnyugtat, boldog és elégedett vagyok, ha elkészül egy mű. Ez hajt, hogy belekezdjek egy másikba. De hogy kiállítás legyen belőle, arra még csak gondolni sem merek.”

Az óvodásoknak is öröm

Egyszer csak érdeklődni kezdett a kőfestés iránt is. Kezdetben kisebb kavicsokat, most már, ha megfelelő alakú és méretű kőre talál, azt is kifesti. Mesés, kicsit huncut alkotások díszítik a virágoskertjét. Levelek között megbújt katicabogarak, komoly tekintetű bagoly, csiga, kutya, nem kis örömére az arra sétáló óvodásoknak is.

És ezt lehet tovább fokozni, már a textilfestést is ízlelgeti. Külön élmény, hogy a gyerekeknek varázsolhat mesehőst, autót, tündért, hercegnőt egy-egy pólóra. Természetesen felnőtteknek is készít ilyesmit, szívesen ajándékozta meg vele eleinte családtagjait, rokonait.

Míg ott vagyok, lassan megtelik a nappali, én csak csodálom, és magamban egyre a kiállításon gondolkodom. Mennyi embernek adhatna bizonyosságot, hogy a türelem, a kitartás és a kemény munka meghozza gyümölcsét, hogy nem szabad feladni akkor sem, ha olykor úgy érezzük, képtelenek vagyunk a folytatásra. „Tudod, én csak egy amatőr festő vagyok, viszont örömömet lelem abban, amit csinálok, és ha ez csak egy kicsit is látszik, ha érzik, értik ezt az emberek, az engem nagy boldogsággal tölt el. Most már hozzám tartozik, erőt merítek belőle. Tudom, hogy részben ennek köszönhetem gyógyulásomat.”

Epilógus

2016. május 5-én nyílt Sátoraljaújhelyen Szakala Éva első és reméljük, nem egyetlen kiállítása még egy amatőr festővel, a görög katolikus plébános Perhács Árpáddal közösen.

Rajczi Emília