Hármasban, kütyüvel

Örkény színházi igazgatója, Mácsai Pál, aki partnere és rendezője is többször volt már, szellemes és megható laudációval köszöntötte a Psota-díj átadása előtt.

Ülve hallgattam végig, de minden ízemben remegtem. Csodás volt a díjátadás. Ahogy fel volt építve, meg volt koreografálva…! Hogy jövök én ehhez? – kérdeztem. Ennyi jót hogyan fogok egyszerre megemészteni? És azóta is emésztgetem azt a sok szépet, figyelmet és szeretetet, amit ott kaptam. Hajt is rendesen.

Elérzékenyült?

Elhatároztam, hogy nem fogok pityeregni, az annyira közhelyes! De nem tudtam megállni. Pali laudációja betette a kaput. Remegtem, mint a kocsonya. Szerencsére ültem. Próbáltam méltóságomban összeszedni magam. Palival több mint harminc éve ismerjük egymást, dolgoztunk együtt sokféle felállásban. Negyedéves főiskolásként már a Madách Színházban játszottam, és partnerek voltunk nem egy darabban. A Lear királyban ő volt Edgar, én Cordélia. A Téli regében a rendezőm volt. Két szerepet bízott rám a darabban: Perditát és Hermionét. Aztán színházat és új társulatot alapított, és követtem őt. Azóta vele, nála, mellette vagyok az Örkényben.

Idéznék a laudációjából. Azt mondta: „Szuverén alkat a díjazott. Nem hasonlít senkire, nem is akar.” Ez van a génjeiben?

Egyrészt. Másrészt van ennek egy lelki magja. Hogy az ember merjen úgy élni, ahogy neki jó. Hozzáteszem: a bátorság nem a félelem hiánya. Nem az oppozíció a lényeg. Nagyon okos volt, aki azt mondta: a legnehezebb azt csinálni, amit igazán szeretsz. És úgy, hogy ne bánts vele másokat. Valamelyest tehát jól akarom magam érezni a bőrömben. Ha az ember nem egyedül van a világon, bizonyos szinten mindig kompromisszumot köt. Márpedig szerencsére nincs egyedül, de hogy mennyire és hogyan…? Széles a skála, és minden az arányokon múlik. És ha megvan az a lelki mag, amelyet hitnek is nevezhetünk, akkor mondhatjuk valakire, hogy szuverén. De lehet ez kényelmetlen is sokszor. Még bajt is okozhat másoknak. Próbálják az embert meggyőzni az ellenkezőjéről.

Előfordul, hogy simulékonyságot tapasztal magán?

Akkor tudok simulékony lenni, ha érzelmileg elkötelezett vagyok valaki iránt. Olyankor fát lehet vágni a hátamon. De elég szuverén vagyok ahhoz, hogy csak egy bizonyos ideig. Tűrök, tűrök, aztán borul minden.

Morális lény. Ezt is az igazgatója állítja.

Sokáig azt hittem, szükségszerű, hogy a nagy színész nagy ember is legyen. Hogy a nagy művészek kivétel nélkül jó emberek. Aztán nagyon meglepődtem, amikor rádöbbentem, hogy ez nem igaz. Legalábbis nem maradéktalanul. Olyankor nagyon elcsodálkozom. Hú, azt a mindenit! Szóval nem olyan volt, amilyennek elképzeltem! Olvasok egy általam csodált festőművészről vagy szobrászról, és kiderül róla egy s más. Csináltuk a nőNYUGAT című előadásunkat, gyűjtöttük hozzá az anyagokat, és nem akartam hinni a szememnek, hogy ezek az istenáldotta óriások, ezek a zsenik, akik a folyóirat körül íróként, múzsaként, feleségként vagy barátként szerepeltek, olykor milyen ócska, pitiáner, piszlicsáré dolgokba mentek bele. És időnként milyen kisstílűk voltak, esendők, szánandók, közben megáldva-megverve a csodálatos irodalmi zsenivel.

Az ember belecsúszik olykor hozzá nem illő helyzetekbe, amelyekből nem mindig tud tartással kijönni. Néha elszakad a cérna.

Próbálok megfelelni annak, hogy morális lény vagyok.

Van egy magáncélból összeállított, titkos tízparancsolata?

Tíz vagy száz? Vagy egy? Van az a belső műszer, az a kicsi kis kütyü, amelyet úgy hívunk: lelkiismeret. Nálam ez nagyon erősen működik. Azonnal jelez. Hallom, érzem. És nem feltétlenül a bizonytalanság miatt, hogy próbálok magam és a Jóisten előtt is jól vizsgázni. Eminens típus vagyok, de nem stréber. Igyekszem mindent jól csinálni.

És kitart a véleménye mellett. Ilyennek ismerem. Mácsai megfogalmazásában: „Nem váltogatja a nézetét, nem gondol hétfőn valamit, kedden mást, csütörtökön egy harmadikat.”

Nekem nem okoz gondot kitartani a nézetem mellett. Az lenne nehéz, ha nem tartanék ki.

„Akit megszeret, abban a végsőkig bízik. A végsők után elvágólag szakít. Nem tesz engedményt.” Igazgatói szavak ezek is. És apelláta? Az van?

Néha. Én csak magamhoz vagyok szigorú, máshoz nem. De akkor érezném magam nagyon rosszul, ha nem magamhoz méltón végezném a dolgomat.

Haragtartó?

Nem tudok és nem is akarok haragudni senkire. Amire a magyar lakonikusan azt mondja, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele, arról a kínai bölcs azt sugallja: ha bosszúra készülsz, előbb ásd meg a sírodat! Én ott, helyben, pikk-pakk, egy tüzes csörtével elintézek mindent. A gyűlölet gyűlik és öl. Nem azt, aki ellen irányul, hanem azt, aki gyűlöl. Nincs időm haragudni, rövid az élet. Ennél sokkal önzőbb vagyok. Senki miatt nem kockáztatom az egészségemet. Még annak is köszönök, aki megbántott. De megyek tovább, átnézek rajta. Nem keresem a társaságát. Sőt! Kerülöm. Megszűnt létezni számomra.

Mácsai Pálnak már a felesége is volt. Először Strindberg darabjában, A tribádok éjszakájában. Még Oslóba is eljutottak az előadással.

Nagyon szerettük játszani. Oslóban is sikerünk volt vele. Ott rettenetesen be voltam tojva. Olyannyira, hogy utána örömömben megittam egy vizespohárnyi Unicumot, és szerenádot adtam a norvég királynak. Szóltak, hogy nem ott lakik, de én akkor sem hagytam abba. A kollégák szerint Donna Summert énekeltem neki. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, bár nem vagyok nagy italozó. Becsíptem, ami nem sokszor fordult elő az életemben. Lement a feszkó, rettenetesen izgultam, hogy jó legyen, és tényleg sikerünk volt. Szerintem akkor még nem is beszéltem elfogadhatóan angolul, de örömömben, legalábbis emlékeim szerint, gördülékenyen nyomtam.

Három évig játszotta Valériát, a Mesél a bécsi erdő fiatal szeretőkkel vigasztalódó trafikosnőjét. Elképesztő, mennyi elfojtott vágyat, sistergő izzást, ugyanakkor mennyi esendőséget, keserűséget tudott megmutatni a szerepben.

Első olvasatra soha nem érzek olyat egyetlen figurával kapcsolatban sem, hogy úristen, mi minden van benne! De ahogy elkezdődnek a próbák, akkor már igen. Pali mondta, meg a többiek is, a darabbeli partnereim, hogy na, na, majd most… én meg hogy jó, jó, meglátjuk! Én minden szerepemet a legjobb tudásom szerint akarom eljátszani. Az évek során már megtanultam, mert úgy látszik, valamilyen tényező mindig közrejátszik, hogy ha bejön egy szerep, amelyre nagyon vágytam, az nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Más esetben pedig megtalál egy olyan feladat, hogy elcsodálkozom: ez mi, és miért pont én? Mit kezdek én ezzel? És ott mindig sikerül valami különlegeset nyújtani. Mellesleg ezekből a szerepekből tanultam a legtöbbet. Nem is foglalkozom már azzal, hogy az olvasópróbán eszembe jut-e valami a figuráról. Ha nem, nem. Majd a próbán. Ott kell a felfedezés. Ott jövök rá, hogy mi minden van a szöveg mögött. S akkor már egyre több labdával lehet zsonglőrködni.

A fiatal fasiszta joghallgatót, akit teljesen elkábít a Mesél a bécsi erdőben, Jéger Zsombor alakítja. A legfinomabb húrokat pengetik együtt.

Tehetség, nyitottság, érzékenység. Ez Zsombor. Vibráló, érdekes személyiség, pezsgő attitűdű lény. És nagyon muzikális. Jól énekel, és szépen hegedül. De engem otthon is remek partnerek várnak.

A férje és a kisfia.

A két legjobb pasi. A fiam ősszel már iskolába megy. Nincs nagyobb öröm az életemben, mint az ő kezét fogni. A lehető legtöbb időt akarom vele tölteni. Ott akarok lenni mellette élete döntő pillanataiban. Ez minden vágyam. A színházat pedig mértékkel vinni, vagy akár jegelni. Otthon a lényeg. A kis pasi és a nagy pasi. A párommal pedig van egy másik közös gyerekünk is. A legfrissebb lemezem, a Magyar hangja vagyok. Ő írta a dalokat. És tervezzük már az újabbakat. Nagycsaládosok leszünk.

Szerencsés alkat. A rosszat azonnal elengedi, a jóban nagyon meg tud kapaszkodni.

Annak örülök, ami van, ami jó. Nálam nem félig üres, hanem félig teli a pohár.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!