Háborús napló 1

A Jóistennek másfelé lehetett dolga

1944. december 27.
Ma megint csak keveset aludtunk. Minden éjjel menetrendszerűen megjelennek a fejünk felett a német repülőgépek, ledobnak néhány bombát – aztán elrepülnek. Borzasztó hangjuk van, amikor sivítanak lefelé. A legszörnyűbb az óriási robbanás, amikor a földbe csapódnak. Apuka azt mondja, hogy ezek repeszaknák, és ha már halljuk a sivításukat, nem a mi fejünkre esnek. Megnyugtató. A szomszédok pincéjébe már nem járunk. Mikor meghalljuk a repülőgépek búgását, úgyis késő lenne. Ahogy megtanultam félni, úgy most meg kell tanulnom azt elviselni.
Milyen érdekes kalandnak is indult – nekünk, gyerekeknek – ez a háború. Jöttek az elsötétítések, a szirénázások és a megszokott rádiójelentések: „Zavaró repülés!”, „Légi veszély!”, „Légiriadó!”. Ültünk az iskola padjaiban, és tudtuk, hogy tíz után már jelzik a zavaró repülést, és akkor hazaküldtek. Persze nem siettünk haza. Az ellenséges repülők óriási messzeségben húztak el fölöttünk, közben mi élveztük a szokatlan szabadságot. „Közeledik a front” – hallottuk állandóan. De az iskolában, a lévai irgalmas nővérek zárdájában mindennap imádkoztunk a békéért, a harcoló katonákért, országunkért. Jóban voltunk a Jóistennel, mindnyájan tudtuk, hogy nem eshet bajunk.
Gondolom, december 21-én a Jóistennek másfelé lehetett dolga. A reggelihez terítettem, az asztalon már illatozott a friss kávé. Hirtelen óriási robaj támadt, és szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Aztán elszabadult a pokol! Recsegett-ropogott minden. A külső ajtó kiszakadt, bezuhant a konyhába, a szobába vezető nyitott ajtóban apukát dobálta a légnyomás. Nem tudom, hogyan kerültem a szobába a zongora alá. Anyuka a sarokban állt sápadtan, reszketve. Hirtelen csend lett. „A bunkerba!” – kiáltott apuka, s mi kaptuk a kabátunkat, és rohantunk a kert végébe, ahol apuka már hónapokkal ezelőtt egy mély bunkert ásott. Befedte gerendákkal, földdel. Épp csak hogy állva belefértünk. Nem tudom, mennyi időt töltöttünk ott. Hosszas csend után lassan kimerészkedtünk. Alig néhány méterre tőlünk óriási bombatölcsér ásítozott. Az utcán már kinn álltak az emberek – már aki kimerészkedett. Átellenben a szomszédasszony sivalkodott: véres orosz katona holttestét emelték föl éppen, alatta a négyéves kislánya. Pont akkor szaladt ki az utcára, amikor a bombázás elkezdődött. Az asszony látta, ahogy a kis orosz katona elkapta a kislányt, és ráfeküdt. Ő meghalt – a kislánynak az ijedtségen kívül nem esett baja. Ez volt az első orosz katona, akit láttam. Fiatal volt, véres és halott. Három szomszéddal idébb a ház telitalálatot kapott. A romok alatt ott maradt az egész család: apa, anya, három kisgyerek. Az utca másik végén a sofőr őrjöngött. Az ő háza is összeomlott – alatta a felesége és két apró gyereke. Ez hát a háború?

December 28.
Az idei karácsonyestét azt hiszem, sohasem fogom elfelejteni. A fenyőfán csak három gyertya égett. A szaloncukrok, díszek ott feküdtek a fa alatt. A karácsonyi asztal ünnepélyesen megterítve, de a szokott, meghitt légkör valahogy hiányzott. Sápadtak és komolyak voltunk. Anyuka imádkozott, aztán elkezdtük énekelni a Mennyből az angyalt. De nem az angyal jött le a magasból, hanem a bombák hullottak valahol a közelben. A karácsonyi leves és a kirántott hal rég kihűlt, mire enni kezdtünk.

December 29.
Megint óriási cirkusz volt az éjjel. Még délután elhúztuk a díványt az ablak alól, ahol aludtam. Anyu valahonnan két nagy deszkát kerített, és este az ablakba tette: ha valami bombarepesz berepülne az ablakon, ne engem érjen. Apu szerint ez annyi, mintha lepedőt akasztott volna az ablakba. Valahogy nagyon mélyen aludhattam, mert nem hallottam a közeledő gépek búgását. Óriási csattanásra ébredtem: a lehulló bombák zajához hozzájárult a két deszka zuhanása az ablakból – ráestek a székekre, amelyeket anyuka a dívány oldalához rakott, hogy ne csússzon le a paplanom. A bombák ropogása valahogy tovább tartott. Minden remegett és táncot járt körülöttünk. Az asztalon ugráló kis petróleumlámpa imbolygó fényében mindnyájan úgy néztünk ki, mint a riadt kísértetek. Vali a szoba sarkában állt, és torz képpel tépdeste ki a hajából a villanydrótokat. „Mit csinálsz, Valika?” – kérdezte anyu. – „Ha találatot kapunk – mondta Vali –, és megtalálják a fejemet, majd azt mondják, hogy ennek a hülyének ilyenkor is csak a frizuráján járt az esze!”
Lehetetlen helyzet volt. Elképzeltem, ahogy Vali feje gurgulázik az udvaron, hajában a villanydrótos hajcsavarokkal. Annyira komikus volt a kép, hogy nevetni kezdtem. Nem tudtam abbahagyni. Mindnyájan megrökönyödve néztek rám. Ott álltunk az imbolygó lámpafényben, hálóingben, bombazajjal körítve, és én hangosan nyerítek. „Ez az idióta meg csak röhög!” – visított Vali. Apuka odalépett hozzám, és megölelt: „Most már tényleg abbahagyhatod, kicsim.” Hirtelen csend lett, én is abbahagytam a nevetést. Tényleg elment az eszem, vagy ez csak a félelem reakciója volt? A háborút is meg lehet szokni? A harcoló katonák vajon félnek-e?
Most meg azon gondolkodom, mi is tulajdonképpen a bátorság, a hősiesség. Nemrég még olyan könnyen képzeltük magunkat a hős Hunyadiak helyébe, a negyvennyolcas szabadságharcosok bátorsága is természetes volt. Meg voltunk róla győződve, hogy helyükben mi is olyan bátran viselkednénk. Emlékszem, amikor az iskolánk történelmi jeleneteket adott elő a Katolikus Kör színpadán, az Egri csillagokban én voltam Dobó Kata. Volt egy óriási, egymondatos szerepem. Amikor Dobó István fölszólított az utolsó harcra, én nagy hősiesen elkiáltottam magam: „Ha kell, életemet adom a hazáért!”, és azzal az imitált falról ráöntöttem a szurkot a török fejére. És én, a hős Dobó Kata december 21-én csakhogynem a fenekemen csúsztam be a bunkerba a bombák elől!

December 30.
Szörnyű ez a bezártság és semmittevés. Néha kimegyünk az udvarra, derékig ér a hó. Csak az utcáig van ellapátolva, no meg a kerti bunkerig. Egész nap semmit sem csinálunk. Délelőtt segítek anyunak főzni. Semmihez sincs kedvem. Nem kell se könyv, se zongora. Valival kártyázunk, anyu, apu sakkoznak. A házban szerencsére meleg van, mert anyuka éppen nyitott ablakok mellett takarított, mikor bombáztak. Kinn ordító a hideg. Senki sem jár sehová. Minden zárva, a mi üzletünk is. Csak a nagyapa nem bírja ki otthon. El-elmegy a sarki kocsmába, ahol a barátaival kártyázni szokott. Az sincs nyitva, de a törzsvendégeknek igen. Nagyapa már találkozott néhány orosz katonával. Mivel folyékonyan beszél oroszul – az első világháborúban Bakuban volt fogságban –, szívesen elbeszélgetnek vele. Nagyapa megtudta tőlük, hogy december 21-én tévedésből bombáztak bennünket az angol repülőgépek. Azt hitték, a város még a németeké. De ők feladták Lévát, és a tőlünk tíz kilométerre levő Kálnára vonultak át, miután a hidat felrobbantották. Azt is megtudta nagyapa, hogy innen fog a front továbbindulni, valamilyen Malinyin tábornok vezetésével. Hát igen, az oroszok simán bejöttek Lévára. Egy-két lövésen kívül nem nagyon harcoltak. A vijjogó szirénába belelőttek, aztán tulajdonképpen csend lett. Csak a keresztanyám futott át a szomszédból – egy apró, fekete, forró repeszt tartott a tenyerén: „Nézzétek, mi potyog az udvarra!” Megrémülve a kertszomszéd pincéjébe futottunk (másnak nem is volt pincéje). A keresztanyám futott elöl, feje fölött egy nagy fekete esernyővel. Másnap reggel aztán tévedésből megjelentek az angol repülőgépek, és jó néhány percig szórták a fejünkre bombáikat. Szerencsére az oroszok rakétákkal jelezték, hogy tévedésből már nálunk vannak. Most meg a német bombázók jelennek meg minden éjjel, de hogy kiket ijesztgetnek, az kérdés. Bennünket vagy az oroszokat?