Gyermeknek maradni

Ó, mennyiszer sóhajtanék fel a zseniális Szép Ernőt idézve, hogy Kérem én még nem játszottam, // Nem játszottam, // Nem játszottam, // Játszani szeretnék mostan...! Pedig játszottam én, de mennyit játszottam, s ha igazi játékom nem nagyon volt is, csináltam magamnak. Húgommal meg a szomszédék gyerekeivel. Meg az egész utca gyerekeivel. A házunk melletti elgazosodott, ebek harmincadjára jutott kálvárián. Csodahely volt ez nekünk. A hatalmas fák vagy az elrozsdásodott stációk mögé bújva ipiapacsoztunk, boltost vagy papás-mamást játszottunk, bogáncsból a legremekebb bútorokat ragasztottuk, az ecetfa leveleit pénznek léptettük elő, ettük a papsajtot, hintát varázsoltunk a vén fák erős ágaira, vagy egyszerűen csak hanyatt fekve a szinte soha nem kaszált fűben, bámultuk a varázslatosan vonuló bárányfelhőket. Meg haraptuk a zsíros kenyeret a Bodri kutyával, egyet ő, egyet én, egyet a szomszéd fiú.

Ó, de szeretnék megint gyermek lenni, akkori gyermek, nem ám mai... Mi a frászkarikát is tudnék kezdeni a tablettel, az okostelefonnal, a szupermodern technikával kirakott, agyondíszített, virtualizált gyerekkorral? Tudnak-e úgy igazán a maiak mit kezdeni ezekkel, magukkal? Dehogy adnám én oda régimódi gyerekkoromat egy maiért! Azt gondolom, más előjellel sóhajtoznék (ha mai gyerekként nőnék fel) a zseniális Szép Ernőt idézve, hogy Kérem én még nem játszottam, // Nem játszottam, //Nem játszottam, //Játszani szeretnék mostan...

Gyermeknek maradni, amíg élünk? Vagy felnőni gyermekkor nélkül? Belém hasít ez a gondolat számtalanszor, mert van ugyan a környezetemben is sok-sok eset, ahol a gyermek sanyarú sorsa, ingerszegény élete, a szülők méltatlan viselkedése tehetetlen dühöt ébreszt, de hány ezer, tízezer van más, fájdalmasabb történet is. Vele élünk, a rettenettel, az iszonyattal, irgalmatlanul zúdul ránk a médiából a számtalan reménytelen gyereksors. A háború, a bombázások elől, a fajgyűlölet, a kiirtás elől menekülő gyermekek sorsa. A sárban, hidegben, forróságban, piszkosan, éhesen menekülők sorsa, a játék helyett szögesdrótokat kerülgetők sorsa, a gyermekkor nélkül cseperedők sorsa.

Milliószor sóhajtanék, mit sóhajtanék, sikoltanék velük a zseniális Szép Ernőt idézve, hogy Kérem én még nem játszottam,// Nem játszottam,// Nem játszottam, // Játszani szeretnék mostan...!

S míg ezeken morfondírozok, egyszerre eláll az eső, elkergeti a felhőket a gyorsan kisütő nap, s egy váratlan pillanatban előbukkan a ház előtti zöld gyepen egy maroknyi kis csapat. Fiúk, lányocskák vegyesen, rúgni kezdik a labdát. Ilyet se láttam, ki tudja, mióta. Mintha csak bizonyságul, hogy tudnak ám ők mást is, mint eszeveszetten nyomkodni a számítógép billentyűit egy virtuális ellenségre lövöldözve. Hej, de lemennék közéjük! Szeretnék most mai gyerek lenni...

Szélsebesen rohan előre az idő. Jó lenne gyermeknek maradni, amíg élünk. Spontánnak, őszintének, kedvesnek és bolondos-játékosnak. Nem egyszerű a feladat. Adja meg nekünk ez a modern, nem mindig kegyes világ, hogy minden gyerek legyen boldog minden napon, s minden felnőttben maradjon meg az örök gyerek, amíg él.