<p>Istenem, milyen sanyarú gyerekkoruk volt a mostani negyvenhez közeledőknek! Reggel nem a mobilunk csörgésére ébredtünk, hanem az anyukánk keltett, rajzfilmfigurás pizsama, ágynemű helyett – mondjuk – macisban vagy virágosban ébredtünk, a fogkefét is nekünk kellett forgatnunk a szánkban, de előbb rákentük az egyetlen létező gyerekeknek szánt fogkrémet, a szappan kemény volt, és nem antibakteriális, s még a vécépapír sem volt illatosított!</p>
Müzli, joghurt, müzlis joghurt helyett vajas kenyeret reggeliztünk, és kék vagy lila zacskós tejet ittunk hozzá.
Farmer helyett élére vasalt teszilnadrágot vagy -szoknyát hordtunk, hozzá szilon (térd)zoknit. Ünnepi alkalmakkor magunkra öltöttük a pionír-egyenruhánkat (kék ing a jelvénnyel, sőt jelvényekkel, vörös/piros nyakkendő, sötétkék szoknya vagy nadrág), egyéb alkalmakra a fiúknál a fekete-fehér klasszikus összeállítás, lányoknál a szilonbugyi, -kombiné (!), ruhácska együttes volt a menő. A gyártók a többi gyerekruha tervezésekor is gondosan odafigyeltek arra, hogy a lehető legnagyobb arányban műszálból készüljenek – na, ez tényleg vacak volt. Csak akkor volt rajtunk márkás cucc, ha végigöntöttük magunkat az ilyen nevű üdítővel.
Iskolába menet a hátunkon vittük a táskát, és nem húztuk magunk után, a tízórait papírzacskóban kaptuk, a (jeges) teát nyáron lapos üvegben, hidegben üvegbetétes termoszban tartottuk (Angi barátnőm hazafelé jövet a suliból, a boldogságtól szökellve, mint Petőfi versében Megyeri, nem egy ilyen termoszt hozzácsapott a kerítéshez...). A suliban mi voltunk aktívak, nem a tábla, délután szikra- és pionírgyűlésre jártunk, és a legtöbbünknek kezdetben fogalmunk sem volt, mi az a „cseszpráci” (később kiderült: üdv a munkának!), meg hogy a tanító nénit miért hívják „szúdruzskának”, mikor Ilona a neve.
Ha biciklivel, esetleg cipőre csatolható görkorival közlekedtünk, nem öltöttünk sisakot meg térd-, lábszár-, könyök- és egyéb védőket, a családi Zsiguliban, Ladában és Škodában gyerekülés nélkül utaztunk (a viccet félretéve: az valóban életeket ment és menthetett volna). Ha buszos kirándulásra mentünk, nem egy emeletes, légkondis, mobilvécével, tévével ellátott csoda gördült be az udvarra, hanem egy bumfordi, ma már csak uborkabusznak becézett jármű, kemény, merev ülésekkel és általában függöny nélkül. Sítúrára, osztálykirándulásra menet nem egyéni telefonozás-zenehallgatás folyt, hanem az egész busz egy emberként üvöltötte a Már minálunk, babám... és a Ha nékem egyszer sok pénzem lesz... kezdetű örökzöldeket.
Nem kentek ránk a szüleink naptejet (legfeljebb csak azt a rendkívül gusztustalan napolajat, amelynek a kupakját lehetetlen volt visszacsavarni, és mindenhová szétfolyt a táskában), nem fújtak be szúnyog-, kullancs- és egyéb riasztókkal, nem vittek Egyiptomba repülővel, mert az még akkor sem tartozott a szocialista blokk országai közé. Ha külföldre mentünk (értsd Magyarország és a baráti államok), vámvizsgálat előtt a pénzt, hazafele jövet meg a vásárolt árut dugdosták szüleink a babakocsinkba, cipőnkbe és a fenekünk alá.
Nyáron, ha jók voltunk (egyen-, de legtöbbször vízízű és -színű) fagyit, aztán szlovákiai magyarul drenyt, nanukot kaptunk, máskor minden mást: a jellegzetes hosszú, ceruzaszerű, sokszínű nyalókát, finom csokikat (pl. kinyírható-öltöztethető babákkal), kekszeket, cukorkákat. Sok fogorvos dolgozik még ma is a fogba ragadós stolverkek okozta károk helyreállításán.
A moziban szovjet ifjúsági vagy rajzfilmeket néztünk (pl. a nupagagyít), a fekete-fehér tévében hétfőnként semmit, merthogy nem volt adás. Lemezről hallgattuk Halász meg Szűcs Juditot, az utóbbi Judith, ezer bocsánat, a tévében alig vártuk, hogy köpjön már a maci, vagy jöjjön elő a gyújtogatós öreg a kutyájával, és nézhessük-láthassuk lolkabolkát vagy a szőke gyereket az ő ceruzájával.
December 6-án a Télapó, de karácsonykor már a Jézuska lepett meg minket valami széppel (ami éppen kapható volt idehaza vagy a vállalkozóbb szellemű Magyarországon), március 8-ra készítettünk valami aranyosat anyukánknak, és kigombostűztük az első űrhajósnő, Tyereskova képét a zöld tábla kellős közepére. Május elsejére és kilencedikére az egész iskolát teleragasztottuk szálldosó békegalambokkal, gyermeknapon hátrakötött kézzel állva próbáltunk minél nagyobbat harapni a kapufélfán himbálódzó lekváros kalácsból, a noszf (a később születettek nézzenek utána a neten, vagy kérdezzék meg szüleiket, nagyszüleiket) tiszteletére pedig mindenféle szemszögből lerajzoltuk az éppen tüzelő Auróra cirkálót.
Becsületesen megtanultunk mindent, amit csak kellett: csehszlovák zászlót rajzolni, cirill betűkkel írni, a verset Hrúz Mária tyúkjáról, a gázálarc helyes használatát, tisztítását vegyi veszély idején, gyűjtöttünk csigát, papírt, szorgalmasan leveleztünk a pionírtáborban vagy a Tábortűzből megismert pajtásainkkal.
Esténként, egy nehéz nap után aztán azzal hajtottuk álomra a fejünket, hogy mi, akkori ifjú emberpalánták felépítjük nektek, gyerekeinknek a jövőt. Hm, még most is azon dolgozunk, itt, az Óperenciás-tengeren innen, egészen addig, amíg meg nem halunk...
Szép, gondtalan, boldog gyerekkort kívánok minden mai és örök gyereknek!
Napló, B. Mánya Ágnes, gyermeknap, retró
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.