Fiume magyar emlékezete

A nagykaposi születésű Skultéty Csaba Késmárkon járt gimnáziumba, Ungváron érettségizett, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte; élt Párizsban, és hosszú évtizedeket töltött Münchenben.

Kedvenc városa mégis a Monarchia egyik ékköve, a békebeli tengeri kikötő, Fiume, amelynek magyar emlékezetét mutatta meg most az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett kiállításán.
Amikor elkezdte gyűjteni a Fiume (mai horvát nevén Rijeka) magyar korszakát idéző tárgyakat, még nem kötötték személyes élmények a városhoz: édesanyja emléke előtt tisztelgett, aki mindig nosztalgiával emlegette hajdani kirándulását; a kedvtelésből azonban valódi szenvedély lett.
„A családi legendáriumnak köszönhetően már akkor szerettem a várost, amikor még nem is jártam ott – közli. – Először a rendszerváltás után jutottam el, és minden várakozásomat felülmúlta. Magyarok nagyon kevesen lakják, magyarként mégis mindenhol szívesen láttak: tapasztaltam, mennyire ragaszkodnak a közös múlthoz. Visszajáró vendég lettem, és elkezdtem gyűjteni mindent, ami a magyar korszakából fennmaradt. Ócskapiacokon, régiségkereskedőknél, aukciókon vásároltam régi okmányokat, képeslapokat, reklámtáblákat, fegyvereket – sokáig csak a magam örömére, később titokban remélve, hogy másoknak is megmutathatom őket. Ennek most jött el az ideje: a Széchényi Könyvtárban május 8-án Sólyom László köztársasági elnök nyitotta meg Fiume-gyűjteményem tárlatát. Hangsúlyozta, amit magam is a legfontosabbnak tartok, hogy: »szeressük közös történelmi hazánk minden részét«, hiszen mindaz, ami akkor teremtetett, népeink együttes teljesítménye volt.

Rangos kikötő volt
A kiállítást egy hajóbelsőre emlékeztető térben rendezte meg a kurátor, Benkő Andrea. A látogatót magával ragadja a kikötői forgatag, a reklámok árja, amely mind-mind magyarul kínál kávét, rizst, pedikűrt, masszázst, vagy színielőadást és jótékonysági táncmulatságot hirdet. A helyi magyar sajtó arról árulkodik, hogy a városban élő magyarok javarészt a felsőbb, nemesi és nagypolgári réteghez tartoztak, és az ő igényeikhez alkalmazkodtak a szolgáltatások és a kulturális élet is.
„Fiume azért lett a sok adriai kikötő között a legkülönlegesebb, mert Mária Terézia 1776-ban Magyarországnak ajándékozta, 1779-ben pedig mint a Magyar Koronához csatolt külön testet, corpus separatumot a Magyar Királyi Helytartótanács joghatósága alá utalta – magyarázza. – A város olyan fellendülésnek indult, hogy a millennium idején a világ legrangosabb kikötői közé sorolták. Fiume titka és csodája azonban nem csupán a kereskedelemben rejlett: nyitottsága volt az, ami vonzóvá és egyedivé tette. 1910 környékén ötvenezer lakosa volt, ennek nagyjából a fele olasz, huszonöt százaléka horvát és mintegy tizenöt százaléka magyar – ez utóbbi rész azonban rangja, befolyása, tudása által maradandó nyomot hagyott itt. Kiállításom katalógusába a rijekai polgármestertől is kértem néhány sort, és ő egy korabeli francia utazó frappáns mondatát is lejegyezte: »Fiume az a magyar város, ahol a horvátok olaszul beszélnek.« Ennél jobban semmi nem jellemezhetné sem a régi Fiumét, sem mai lakóinak a korhoz való viszonyát.”

Szerethető közös haza
A kiállított tárgyak mindegyike nagy eszmei érték, de a gyűjtemény némely darabja anyagi értelemben is valódi kincs. Ilyen a Károlyváros és Fiume közti országútnak az 1830-as években készült kéziratos tervrajza, az a bőrkötéses díszalbum, amelyet az Adriai Magyar Hajózási Részvénytársaság főigazgatójának ajándékoztak a város vezető személyiségei, és a Fiumei Magyar Tengerészeti Akadémia tiszti végzősének dísztőrje. Láthatjuk a Fiumei Magyar Királyi Állami Polgári Fiúiskola egyik végzősének magyar–olasz kétnyelvű bizonyítványát, egy érettségiző osztály képes levelezőlapját, számos névjegyet, képeslapot, hajójegyet, szivardobozt, bolti és éttermi számlát, megrendelőlapot. Mind-mind annak a bizonyítéka, micsoda pezsgő élet volt itt. „A Monarchiának szánt minden gyarmatáru a fiumei kikötőbe érkezett, a sajtó is sokat írt helyes felhasználásukról. A kávé címmel külön magyar lapot adtak ki, többhasábos cikkekben foglalkoztak a rizs élvezeti értékével és a különböző fűszerek használatával” – hívja fel a figyelmünket.
Az egyik plakáton látjuk, hogy a Magyar–Horvát Hajózási Társaság hajóját Tátrának keresztelték – a köztudatban élő közös hazának ez csak az egyik megnyilvánulási formája volt. A fényképeken egy boldog, békés mediterrán világ elevenedik meg előttünk, szertelenségében is igényes, hagyománytiszteletében is nyitott az újra; látszatra még szemérmes, de a felszín alatt már csábítóan kacér. Egy 1900-ban kelt útleírás szerint „a fiumei nők általában megértik legtermészetesebb hivatásukat, és álszeméremmel nem burkolják el. A fiumei nő éppen nem ledér, vallásos, de nem fanatikus, ... víg kedélyű, maga is tréfál, de el is érti a tréfát anélkül, hogy könnyelmű volna, dolgozik, de nyugszik is.” Egyszóval élvezi az életet, mint ahogy ezt tenger mellett élő népek tudják, s mint ahogy az alatt a boldog másfél évszázad alatt a magyarok is megtanulták Fiuméban. A városban, amelyet minden lakója felszabadultan szerethetett, és amelyre ma is minden érdekelt fél szíves, büszke nosztalgiával emlékezik.
-----------------------------------------

Izgalmas életút
Skultéty Csaba életszemléletét, irigylésre méltó szellemi függetlenségét nem érthetjük meg anélkül, hogy ismernénk életútját. A késmárki evangélikus német gimnáziumban a zord idők ellenére toleranciát tanult; itt kellett viszont rádöbbennie, milyen veszélyesek a kirekesztő eszmék. Budapesti egyetemi évei a közgazdasági karon az összefüggések keresésére szoktatták, az orosz fogság és a belőle való menekülés pedig arra, hogy mindenekelőtt magában bízzon. A háború után a magyar áttelepítési kormánybiztos titkáraként a jogtalanságban is ragaszkodott a megalázottak jogaihoz. Amikor felismerte, hogy ezen a tájon a szabadság szitokszó lesz, egyetlen fillér nélkül Párizsban kezdett új életet. Itt fejezte be egyetemi tanulmányait nemzetközi jog és politológia szakon. Nemzetközi konferenciák résztvevőjeként, a magyarság érdekeinek szószólójaként figyelt fel rá a Magyar Nemzeti Bizottmány, és ajánlotta mint ígéretes tehetséget az alakuló Szabad Európa Rádióba.
„Nem volt kedvem a fényes Párizsból a romhalmaz Münchenbe menni, de a szükség rávitt, és 1951. október 6-án már én szerkesztettem munkatársaimmal a híreket a rádió magyar adásában – idézi fel. – Tizenhárom évig dolgoztam hírszerkesztőként, aztán önálló műsort kaptam mint nemzetközi politikai kommentátor. A vasfüggönyön túl maradt családtagokra való tekintettel álnéven rádióztam: nagyszőlősi–beregszászi nagyapámat hívták Skultéty Ambrusnak, az akkor született fiamat Mártonnak – így lettem Ambrus Márton. Édesapám a háború alatt meghalt, édesanyám a nővéremmel Szombathelyre költözött. Leveleztünk, de a munkámról soha egy sort sem írtam, kilométereket autóztam, hogy ne Münchenben adjam postára a leveleimet. Harminchárom évet húztam le a SZER-nél, és úgy terveztem, nyugdíjas éveimet az olaszországi nyaralómban töltöm, a magyarországi rendszerváltás azonban közbeszólt. Először csak látogatóba jártam, végül otthon maradtam. Magyar vagyok, haza kellett jönnöm. Azért nem Nagykaposra, mert oda már csak az emlékek kötnek. Hosszú életemből ott töltöttem a legrövidebb, de legboldogabb időszakot, hiszen gyerek voltam még, aki nem tudta, milyen próbákon kell majd helytállnia.”