Európa fővárosa

Az igazság az, hogy ennek a városnak sok arca van. Nem mind válik előnyére, de ami szép, az valóban pazar.

Amikor ott jártunk, annyian tolongtak a főtéren, mint a prágai Orloj alatt a rendszerváltás után. A tér közepén japán turisták fetrengtek a kövezeten – örülhet majd neki az urológusuk. Akkor inkább sörözni – adta ki egyikünk a jelszót, hiszen a belga sör ezerféle, és mind finom. Krumplival, merthogy ez a belgák nemzeti eledele. Az egyik kis téren megkerestük a legpatinásabb bódét (állítólag itt árulják legrégebbtől), és vettünk egy-egy adag hasábburgonyát, természetesen helyi szósszal. Ami cefetül csípett. Forró krumpli csípősen; azonnal megfogadtam, hogy egy évig rizsen meg kenyéren fogok élni. De ami itthon elképzelhetetlen: megveszed a krumplidat, majd átballagsz vele az utca túloldalára, és kiülsz a teraszra sörözni. Nálunk elhajtanának onnan, egyed ott a krumplidat, ahol vetted.

„Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep” – írta 1950-ben Hemingway barátjának. Nem is tudom, miért jutott eszembe a fenti idézet Brüsszel belvárosában kószálva, bámulva a csipkefodrokat idéző főtéri palotákat, magunk mögött hagyva az Európai Parlament behemót üvegpalotájának labirintusait. A parlament több száz embere, asszisztensekkel, tolmácsokkal, a törvényhozókat körbezsongó lobbisták hadával, havonta egyszer vonatra, repülőre, gépkocsiba ül, és átfurikázik Strasbourgba. Mert a francia ízlés szerint mégiscsak necces, sőt felháborító, hogy Európa politikai fővárosa ne Franciaországban legyen. Az Uniónak hivatalosan valóban Strasbourg a székhelye. Ezen az alapon, morfondírozik tovább az ember, talán az volna az igazságosabb, ha az Unió székhelye, mondjuk, Bécsben lenne. De erről már fölösleges meditálni, különben is a viták ideje lejárt. A vándorcirkusz lassan bekebelezi az európai nemzeteket, és magasról lesajnálja a kétkedőket.

Hogy miért érdemes mégis elruccanni Brüsszelbe?

Ha másért nem, itt található Európa egyik (ha nem a) legszebb főtere, a Grand Place, stílszerűen: Grote Markt, amely gótikus-barokk keveredésével valóban olyan, mint a brüsszeli csipke. Ha másért nem, talán ezért lehetne ez a város a kontinens fővárosa. Az ember elámul: hogyan tudták megépíteni a mocsáron? A barokk homlokzatú gótikus városháza, vele szemben az újgótikus Maison du Roy (a király háza), meg körben a sok palota igazán lenyűgöző, bár a zsúfoltság miatt tíz perc alatt eltelik velük az ember. Az innen szétfutó hangulatos utcácskáknak, árkádoknak, sikátoroknak, amelyekben gyakran szinte oldalazva kell haladni, hogy ki ne üsd valakinek a kezéből a kést-villát, azonban hamar vége szakad, és kinyílik minden. Hatalmas terek következnek, széles utakkal, megalomán klasszicista behemótokkal, nehezen elviselhető Bauhaus-kockákkal, igaz, mindez rendezetten. Az ápoltság még a strukturalizmusnak is ad valami bájt. Már két városban járunk, itt van a harmadik. Most megint Bécs ugrik be egy pillanatra nagy tereivel és parkjaival. Mégiscsak érdekes ez az Európa, legalábbis a boldogabbik fele, amelyet megkímélt tatár meg török, és hát, gondoljon bárki bármit, védtünk a vérünkkel, kényszerűen, mi is.

Persze ízlés dolga, ki mit tart fontosnak a látványosságok közül. A pisilő kisfiút, az Atomiumot (elég ronda építmény), a Mini-Európa Parkot (ahol Pozsonyból a Kék templom makettje látható), a főteret, a Saint-Hubert árkádot, a Diadalívet, a királyi palotát, vagy például a hangszermúzeumot. A tőzsde meg az igazságügyi palota mellett inkább rohanjunk el, ilyen otrombaság másutt is látható. Különösen utóbbi gyászos emlékű: II. Leopold kívánságára éppen a városi vesztőhely helyén emelték.

A város ezer arca

Este a belváros szinte kihalt, hiszen a helyiek inkább a külső kerületekben és vidéken laknak, a legtöbben csak dolgozni járnak ide. A gyors és sűrűn közlekedő vonatokkal egyszerű a bejárás. Az utcákon talán ezért nem tapasztaltunk igazi zsúfoltságot és dugókat. Dudaszóból azonban kijut itt is bőven: a belgák, ha kocsiba ülnek, rácáfolnak nyugodt természetükre. A belváros északi része ma már a legszegényebb negyedek egyike, ahol sötétedés után nemigen tanácsos egyedül kószálni. Ami köztudott: rengeteg külföldi lakik Brüsszelben, már csak az uniós intézmények és a tanácsadó, lobbicégek miatt is. A jól kereső eurokraták és a lepukkant lakásokat bérlő bevándorlók negyedei sokszor csupán néhány sarokra vannak egymástól, mégis óriásiak a különbségek. Érdekes keveredés alakult ki a jól vasalt, aktatáskás emberek és a szegényebbek között. A helybeliek amúgy az ezerötszáz eurós minimálbérükkel köszönik szépen, jól megvannak.

Egyébként az sem egyszerű kérdés, hogy mit nevezünk Brüsszelnek. Magának a városnak ugyanis csak mintegy százötvenezer lakosa van, és a belvárosból, valamint az északi területekből áll. Amit általában Brüsszelnek neveznek, az a Brüsszel Fővárosi Régió 19 várossal. Az egész régióban érvényesül a kétnyelvűség, miközben a francia anyanyelvűek (vallonok) vannak jelentős, 80 százalékos többségben. A kétnyelvűséget természetesen minden tájékoztató vagy forgalmi táblán megtaláljuk. A belga valóban befogadó társadalom, senkit sem érdekel az emberek színe vagy származása. A kukásautó kiszolgálószemélyzetét azonban szemmel láthatóan nem őshonos munkások alkotják; a barna bőrű fiatalemberek narancsszínű overallban, szájvédővel porszívózzák ki a kukát, miután kiürítették. Hiába, rend a lelke mindennek. A népek és fajok keveredésében meg sem lepődtünk, hogy szállodánk recepcióján az első hölgy, miután hallotta magyar beszédünket, magyarul válaszolt. Elárulta, nem munka után jött ide, ő már született brüsszeli, szülei harmincöt éve vándoroltak ki. Becsületükre legyen mondva, a gyerekeik kiválóan tudnak magyarul. A holland (flamand) és a francia nyelv ismerete nélkül amúgy reménytelen az álláskeresés, még kukásnak sem veszik fel az embert, ha csak angolul tud. Belgiumban egyébként a német is hivatalos nyelv (bár regionális szinten). Az Unió fővárosában az uniós intézmények nevét is franciául és hollandul írják ki, csak a bejárat melletti kis táblákon jelennek meg angolul és esetleg németül. A buszon és a metrón ugyanez a helyzet. (Gyakorlati tanács: aki metrójegyet akar venni, vigyen magával aprót, mert az automaták papírpénzt nem fogadnak el.)

Szóval Brüsszel azért csak megér egy misét, hiszen repülővel szűk két óra alatt odaérhet az ember, akár Pozsonyból, akár Budapestről indul. Ha előre megrendeli a „fapadost”, olcsón megúszhatja. A Charleroi reptérről negyed óra, a Zaventemről bő fél óra alatt a város központjába juthat, feltéve, hogy éppen nincs sztrájk, ami itt a szociofolklórnak szinte mindennapos tartozéka, vagy nincs rendkívüli EU-bizottsági ülés. Mindkettőbe belekóstoltunk. Egyik nap a metrósok sztrájkoltak, másnap rendkívüli bizottsági ülés a menekültügyről. Érdekes, hogy egyik sem okozott hisztériát, se nagyobb fennakadást. Mégiscsak van valami megnyugtató ebben a városban.

S hogy miért jutott eszembe Párizs? Talán mert ott van a belgák szomszédságában. Mint nekünk Bécs vagy Budapest. Vagy csak azért, mert mindkettő Nyugat. Az egykor elérhetetlen ma természetes. Hiába, bármilyen kicsi, nagyra nyílt a világ. Ez már akkor jutott eszembe, amikor egyszerre pillantottam meg felülről a bősi felvízcsatornát és a Fertő-tavat. Utóbbi, tagolt partjával tízezer méter magasból is méltóságosan csillog, előbbi egy keskeny, semmi kis szalagocska. Ebből is látni, milyen nevetségesek tudnak lenni az emberi alkotások, csak mi fújjuk fel őket.