Ismét médiapartnere volt a Vasárnap a Cogito esszéíró versenynek. Remek írások érkeztek számos középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk. Most a pozsonyi Petrik Zsófia írását.
A sors hozza a döntéseim, vagy a döntéseim a sorsom? Mi értelme az életnek? Ki vagyok én? „Emberileg szólva őrült: senkivel sem tudja magát megértetni.” (Søren Kierkegaard)
Őrültnek nevezzük azt, aki máshogyan látja a világot. Lopva nézzük, ahogyan szilárd várat épít álmaiból, majd irigykedve, hogy neki sikerült, nekünk pedig nem. Míg te csalódottságba burkolózol, ő boldog. Mert hitt benne, hogy meg tudja csinálni. De ekkor elgondolkodsz: tényleg ő döntött így, vagy ez volt a sorsa? S ha neki ez volt, a tiéd mi? Talán az, hogy önmagadba zárkózva élj, míg mások elérik a céljaikat. De mi van akkor, ha úgy döntesz, véget vetsz ennek? Ha már a kezedben van a gyeplő, irányíts is, ne csak fogd!
Lehetsz léket kapott hajó, mely az óceán fenekén ragadt, s átnyújtotta magát a létezésnek, vagy lehetsz pillangó, aki élvez minden egyes szárnycsapást. Ahogyan a pohár sem azért lesz tele vízzel, mert a sors úgy akarja, hanem mert te megtöltöd, úgy az életedet is te irányítod.
Persze mindig könnyebb a semmittevéssel kézen fogva. Egyszerűbb nem küzdeni. Hagyni, hogy a problémák túlnőjenek rajtad, miközben kétségbeesetten keresed a megoldást, mintha csak egy matekpéldát oldanál. De az élet nem ilyen. Nincs képlet, amivel kiszámolható. Nincs levezetés, ami megmondja, hogyan fog menni. És végképp nincs jó vagy rossz eredmény. Hibákat persze véthetsz, de kiradírozni nem lehet. Azzal, hogy beleolvadsz a szürke hétköznapokba és a monotonságukba, önszántadból repülsz a létezésbe. Észre sem veszed, hogy már nincsenek álmaid, már nem küzdesz értük. Csupán túléled a napokat. Nincs cél, ami miatt fölkelsz. Nincs remény, amivel elalszol. A saját szerencsétlenséged az, ami sakkban tart, és megakadályozza, hogy megvalósítsd önmagad. Igaz a mondás, miszerint nem azért fulladsz bele a vízbe, mert beleestél, hanem mert nem mászol ki. Miért nem küzdesz? Lehetőséged mindig van. Egy fulladozó ember is úszhat a felszín felé, vagy süllyedhet a víz fenekére. Te miért nem úszol? Félsz? Segítségre vársz? Az egyedüli segítség te vagy. Saját magadat csakis te mentheted meg. Ha félsz kockáztatni, elszalasztod a lehetőségeidet, és semmi sem okoz nagyobb bűntudatot, mint az a lehetőség, ami az ajtón kopogtat. Te pedig annyira félsz, hogy mi van mögötte, hogy inkább nem nyitod ki. Sőt, egyenesen kulcsra zárod, s még el is torlaszolod. Önző módon csak arra gondolsz, hogy mennyire bánthat meg az, ami ott van. Nem adsz magadnak esélyt. Talán saját magaddal is el akarod hitetni, hogy nincs szükséged rá, hogy megvagy nélküle, de ez nem így van. Csupán félsz letérni a megszokott útról, mert nem akarsz kockáztatni. Inkább maradnál a magányba ragadva, egyedül. Élettelen lettél te is, mint annyi más ember, aki nem lát át a saját nyomorúságán. Vagy csak nem akarsz átlátni. A vízben fuldokolsz segítségért kiabálva, de csak nézed a magad mellett úszó mentőövet. Az életed is mentőövként úszik tovább. Ragadd meg, és rángasd ki magad a létezésből!
„Látni azt, ami igazán vagyok, Nem azt, mit magamról gondolok – Ha minden hibám vállalni tudom, A hamis tükröt a szemétbe dobom.” (Ossian)
Ki voltam? Nem tudom. Ki vagyok? Nem tudom. Ki leszek? Nem tudom. Nem tudok válaszolni egy ilyen egyszerűnek tűnő kérdésre. Nem mondhatom, hogy én én vagyok, mert fölmerül a kérdés: ki az az én? Én mint ember, én mint testvér, gyerek, diák, vásárló, sportoló, művész, szomszéd... Annyi minden vagyok, mégsem mondhatom, hogy csupán ennyi. Ha ember vagyok: milyen? Ha testvér: kié? Ha gyerek: jó?
Én s velem együtt mindenki más is, sokkal mélyebb. Ahhoz, hogy ne csupán létezzek, sokkal többnek kell lennem. Nem csupán egy test, amit úgy dekorálhatok, ahogyan akarok. Nem egyvalaki a tömegből. Valakinek lennem kell, mert ha nem vagyok valaki, nem is létezem. Ha élek, azért teszem, mert valaki vagyok, hogy valaki legyek, ahhoz élnem kell.
Elsősorban ember vagyok. De mi az ember? Egy test? De mi a test? Mi élteti? Mert valaminek lennie kell. Persze, a sok sejt meg a szervek. De mire mennek? Ezekben nincs élet. Olyan módon nincs, amilyen módon én élek. Én érzek. De mi az az érzelem? Megmagyarázhatatlan, mivel ez is valami hatalmasabb, ami belülről jön. Talán a lélek gyönyörűsége ez. A lélek érez, ő tudja, mi is ez, még ha mi nem is. A lélek az, ami igazán meghatároz minket, mert az ember lélek nélkül nem más, mint üres, megkorosodott test. Test, amely halál után rothadásnak indul, s hogyan lehet a rothadás gyönyörű? A pusztulás gyötrelem, kín, fájdalom. Megpróbálhatjuk kiszínezni, fölöltöztetni, de ez mind csak a felszín. Belül mindig is ocsmány marad.
De egy ember nem ocsmány, legalábbis nem születik annak. Akkor válik azzá, mikor elhagyja önmagát, és átadja lelkét a létezésnek. A világ számtalan lehetőséget kínál, hogy ne csak unalmas követői legyünk a társadalomnak. Egyszer azt olvastam, hogy az élet nem magunk megtalálásáról szól, hanem önmagunk formálásáról. Igaz lehet, mert talán sosem tudom majd meg, ki is vagyok igazán, mivel annyi minden más is vagyok. Lehet, hogy meg se lehet határozni, mert az ember nem egyvalami, hanem csodálatos dolgok elegye.
„Az élet értelme, hogy önmagad add önmagadnak.” (Nick Thomson)
Szerintem mindenki elgondolkodott már azon, mi is az élet értelme. Kimondva óriási és véget nem érő dolognak tűnik, amit meg kell találni. De hogyan találjunk meg valamit, amiről fogalmunk sincs? És mi lesz, miután megleltük? Ezek előtt még van egy fontosabb kérdés: mit is keresünk olyan nagyon? Csak járjuk a világot, s ha rátalálunk valami jóra, az lesz az életünk? Ez sem egy rossz megoldás, de a nagy keresésben képesek vagyunk elfelejteni megállni, és megnézni azt, ami körülvesz. A rohanásban nem vesszük észre, hogy milyen lehetőségeket szalasztunk el. Mert nem a cél tesz naggyá minket, hanem az út, amit megteszünk közben.
Az élet értelme nem a nagy dolgokban rejlik. Ott van minden apróságban, ami körülvesz. Nem vesszük észre, mert természetessé váltak, pedig nem azok, de erre általában utólag jön rá az ember. Mikor visszatekint egy-egy jeles pillanatra, és rájön, hogy nem a középpontban álló dolog volt az igazán fontos, hanem az az apróság, amit talán észre sem vettél. A fontos dolgok nem fognak a kezünkbe hullani, nekünk kell megtalálnunk őket. Helyettünk ugyanis senki sem fogja, mert nem tudja. Mindenkinek mást jelent az élet. Ha azt akarnánk, valaki más keresse meg számunkra, az már nem a mi életünk lenne. Nem tudhatnánk a magunkénak, mert nem mi fedeztük föl. Csak el kell indulni az úton, utána jönni fognak a lehetőségek. S bár az indulás nehéz, megéri, mert nem élhetsz önmagadba fordulva, emlékek és élmények nélkül.
Arra jutottam, hogy az élet értelme talán az, hogy minél szebben próbáljuk leélni azt, miközben megvalósítjuk az céljainkat. Bizonyítanunk csak magunknak kell. Ha rendben vagyunk önmagunkkal, rendben leszünk az egész világgal. Az élet értelme, hogy megtaláljuk, kik is vagyunk, és éljünk ahelyett, hogy elsüllyednénk a szürke létezésben.
A helyes utat megtalálni sosem késő. Akkor veszünk el, ha nem teszünk semmit. Tedd föl magadnak a kérdést: Te élsz, vagy csal létezel?
Petrik zsófia
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.