Elnököt választunk

Mert ennek a választásnak nemcsak az a tétje, hogy ki lesz a következő öt évben a Grassalkovich-palota lakója, hanem az is, hogyan alakul át a megfáradt, elöregedett hazai politikai színtér.

Fico: a vég kezdete?

Az első fordulónak három győztese van, közülük kettő keserű szájízzel vette tudomásul az eredményt. A legnagyobb vesztes kétségtelenül Robert Fico, akinek fél éve még 45 százalékos eredményt jósoltak, és a március eleji felmérések szerint is a szavazatok 35 százalékára számított. Ehhez képest 28 százalékot, 532 ezer voksot kapart össze, ami 230 ezerrel kevesebb, mint amennyi karikát a 2011-es parlamenti választásokon kapott. A választás éjszakáján azt hangsúlyozta, hogy ő a győztes. Mi mást is mondhatott volna? Viszont ő tudja a legjobban, hogy ez a győzelem felér a megelőlegezett bukással, és a vég kezdetét jelentheti. Nem ő volna, ha a második fordulóban nem vetne be mindent, és az is biztos, hogy stábja most a hosszú távú elemzések helyett erre összpontosít; de ha elnök lesz, akkor a pártja, ha kormányfő marad, akkor az ő politikai jövője szempontjából előbb-utóbb elemezni kell a kudarc okait.

Azt már tudni lehet, hogy választóinak nagy része otthon maradt – vagy azért, mert biztosra vették a győzelmét, vagy mert azt akarják, hogy miniszterelnök maradjon. Az utóbbi lehetőség azt is jelenti, hogy nem hitték el Fico érvelését, miszerint köztársasági elnökként többet tehet az országért, mint kormányfőként, és azért is joggal aggódtak, ki vezeti győzelme esetén a pártot és a kormányt. Ő erről beszélni sem hajlandó, meghagyta magának a lehetőséget: ha nem jár sikerrel, ott folytassa, ahol abbahagyta. Ez egyes rajongóinak is sugallhatta azt, hogy maga sem gondolta komolyan. Ellenzői ugyan spekuláltak azon, mi a jobb az országnak: ha Fico köztársasági elnök lesz, és a Smer hullik szét nélküle, vagy ha kormányfőként éri utol két, legfeljebb négy év múlva a politikai vég, de a kérdést úgyis a választók döntik el. Most úgy látszik, nem is annyira az ő rajongótábora, hanem az a kétharmad, amelyik nem rá adta a voksát.

Az ateista bérmálkozó

És ez lesz a második forduló legnagyobb kérdése, mert korántsem biztos, hogy aki most nem Ficóra szavazott, az március 29-én Kiskára fog. A poprádi üzletember amerikai álomba illően a semmiből robbant be a közéletbe, persze ez nem azt jelenti, hogy nincs ott keresnivalója. A gazdag pártos múlt semmire sem garancia, láttunk mi már elég politikust, aki a kommunista párttól a HZDS-en keresztül balról jobbra és vissza minden politikai képződményt megjárt, aztán mégsem tanult belőle semmit. Ebből a szempontból Kiskának csak előnyére válik, hogy senkinek sem lekötelezettje. Abban is nehéz kivetnivalót találni, hogy a kampánya inkább a személyét előtérbe helyező reklámhadjárat volt, mint programismertetés – ha így fogja reklámozni az országot is, máris jobban jártunk vele, mint az elődjével. Hogy a szcientológiai egyház tagja, az nagy valószínűséggel csak Fico vágyálma, de még ha így volna is: nem épp az ateista bérmálkozó hangoztatja fennen, hogy a vallási meggyőződés magánügy? Nemzetbiztonsági kockázatról pedig inkább ne beszéljen az, aki Kadhafival kávézott egy sátorban, és konspirációs lakásokba jár kólát inni.

Ficót az piszkálja leginkább, hogy Kiska erkölcsi tőkéje kikezdhetetlen. A nyolc éve általa alapított Dobrý anjel (Jó angyal) az ország egyik legnagyobb, magántőkéből létrehozott jótékonysági szervezete, és sem a vállalkozásához, sem a magánéletéhez nem fűződik semmilyen botrány. Kétségbeesett riválisa épp ezért próbálja ráragasztani az uzsorás jelzőt, és számára nem az a lényeg, van-e az állításának alapja, hanem hogy bekerüljön a köztudatba. Kiska a Triangel és Quattro áruhitelező társaságoknak köszönhetően gazdagodott meg, de nem a vásárlók kiszipolyozásával – viszonylag alacsony kamattal a kereskedők megkerülésével közvetlenül a gyártóktól kínált részletfizetésre elektronikai cikkeket –, hanem a cégek eladásából. Ami nem bűn. Össze sem lehet hasonlítani az emissziós kvóták eladásával, a faliújságtenderrel és az oligarchákkal kötött háttéralkukkal, de nem biztos, hogy Kiska képes lesz a kampány során magához ragadni a kezdeményezést, és meghatározni a témákat. Ha nem, akkor március 29-éig minden csak róla fog szólni, és úgy, ahogy az Ficónak megfelel.

Kiska besározása

Ficónak pedig az felel meg, hogy Andrej Kiskát annak mutassa, aki a kisemberek kiszipolyozásából gazdagodott meg, elvált, sőt talán még szektás is. Ebből a szempontból mindegy, hogy a Smer nevű vállalat egyenesen az államkasszából lop, hogy Ficót csak a választások napján látni a feleségével, egyébként mindig mást ölelget, és hogy hol hithű katolikus, hol meggyőződéses marxista – aszerint épp, mi fizetődik ki jobban. A kampány célja ugyanis nem az igazság keresése, hanem csakis az, hogy mi marad meg az emberek tudatában. Fico most nyilván mindent arra tesz fel, hogy Kiskával kapcsolatban kételyeket ébresszen, és ez a bizonytalan választók körében nem lesz nehéz, mert a poprádi milliomosról valóban keveset tudunk.

A kérdés az, mire mennénk vele, ha többet tudnánk, és vajon valóban jobban ismerjük-e Ficót, aki azt állítja, hogy pucéran áll előttünk. Pontosabban: az, amit tudunk róla, nem inkább abban a meggyőződésben erősít-e meg, hogy ideje megálljt parancsolni neki? Kiska egyelőre nem is kínál többet, mint a smeres egyeduralom fékezését, de nem elég ez? Nem kész csoda a hazai viszonyokat tekintve az is, hogy egyáltalán valaki képes volt reális alternatívát kínálni azzal az emberrel szemben, akinek a mindent lehengerlő győzelméhez néhány hónapja még semmi kétség sem fért? Hogy erre inkább volt képes valaki politikai múlt és háttér nélkül, mint pártok, sőt platformok támogatásával, az nemcsak a választók csalódottságát tükrözi, hanem azt is, milyen siralmas állapotban van jelenleg a hazai ellenzék. Ez a liberális és konzervatív oldalra, szlovák és magyar pártokra egyformán igaz.

Jobboldali vezér jobboldal nélkül

Ezért lehet a választások harmadik és hosszú távon legbiztosabb győztese Radoslav Procházka. A második fordulóról ugyan lemaradt, de a több mint 400 ezer szavazat komoly felhatalmazás számára ahhoz, hogy az ellenzék vezérének tekintse magát. Valószínűleg maga sem tudja, hogyan éljen ezzel a lehetőséggel, de két okból sem lesz könnyű dolga. Elsősorban azért, mert nem csapatjátékos, és volt párttársai szerint sem képes a kompromisszumokra, másodsorban, mert kidöglött alóla a ló. Szlovákiai paradoxon, hogy mire kigenerálódott a jobboldal vezére, addigra a jobboldal megszűnt létezni. Az elnökválasztás első fordulójának harmadik helyezettje most gondolkozhat, hogy pártot alapítson-e, vagy megpróbálja hamvaiból feltámasztani a jobboldali politikai erőket – egyik nehezebb feladat, mint a másik. De ha valaki itt az elkövetkező években méltó ellenfele lehet Ficónak, az kizárólag a hasonlóan felkészült, agyafúrt és egocentrikus Procházka.

A jobboldal széthúzását bizonyítja Kňažko eredménye is. Népi Platform ide vagy oda, az SDKÚ nagy része őt támogatta, és a liberális választók is inkább szavaztak rá, mint a KDH-s fészekaljból kikerült jelöltek bármelyikére. A legnagyobb dilemma előtt minden bizonnyal a konzervatív keresztény választók álltak, mert Procházka, Hrušovský és Čarnogurský is az ő voksukra pályázott. Két utóbbi szégyenteljes vereséget szenvedett, és Hrušovský a politikai sírba az őt támogató pártokat is magával ránthatja. Önmagában az a tény, hogy az egész jobboldalon nem találtak jobb jelöltet, mint a jellegtelen Hrušovský, végtelenül szomorú. Az, ahogy a preferenciáit látva próbáltak kihátrálni mögüle, elkeserítő volt, az pedig, ahogy most próbálják magyarázni a bizonyítványukat, nevetséges.

Régi matadorok bukása

Ez a választás azt is megmutatta, hogy az első demokratikus politikusnemzedék kora lejárt. Maguk már képtelenek megújulni, ahhoz pedig túl hiúk, hogy mástól fogadják el az újat, ezért csak egymás között alkudoznak – az eredményt láttuk. Ha ebből sem vonják le a megfelelő következtetéseket, két év múlva a parlamenti választásokon kell majd szembesülniük azzal, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Azt, hogy mire számíthat az a politikus, aki nem tudja, mikor kellene befejeznie, Ján Čarnogurský mutatta be élőben. Az első forduló legnagyobb hozadéka, hogy a minden hájjal megkent machiavellista politikus végre a süllyesztőbe került. Még az ufókat látó, fénnyel táplálkozó Mezenská is megelőzte, nem is kevéssel. Ebből arra lehet következtetni, hogy az ő eszmefuttatásait is többen értik, mint Čarnogurskýéit. Abszurd bájt kölcsönöz a bukásának, hogy a másik nagy matador, a hasonlóan széles nyomtávon gondolkodó Duray Miklós is őt támogatta. Hogy mit látott a klerofasiszta ruszofil Čarnogurskýban, amiért késztetést érzett, hogy megírja neki: alkalmas elnökjelöltnek tartja, azt csak ő tudja, mi inkább ne is próbáljuk megérteni. Utólag megmagyarázta, hogy azért ő Bárdos Gyulára fog szavazni, de hát Čarnogurský hamarabb volt elnökjelölt. Kapásból azt gondolnám, hogy ha egyedül lett volna, akkor sem voksolhat rá egy magyar választó, de hát a magyar választók indítékai is kifürkészhetetlenek. Alig 60 százalékuk szavazott Bárdos Gyulára, a többiek az esélyesebb Kiskát választották, vagy otthon maradtak. Ez bizony csak Hrušovský eredményéhez mérten siker, egyébként elmarad az MKP lehetőségei és még inkább a hazai magyar közösség potenciálja mögött. Ha a Híd nyíltan őt támogatja a sekrestyeszagú Hrušovský helyett, Bugáréknak sem kellene most azon gondolkozniuk, miért van az, hogy a választók fittyet hánynak az ajánlásaikra.

Gátat szabni a hatalomnak

Ez persze más pártokra és az első fordulóban kiesett elnökjelöltekre is érvényes. Akárkit biztosítanak támogatásukról, a választók maguk fognak dönteni: vagy annak alapján, mennyire tudnak azonosulni Kiska nézeteivel, vagy a szerint, mennyire utálják Ficót. Amint nálunk lenni szokott, ez most megint protesztszavazás lesz – szélsőséges indulatokkal és megalapozatlan reményekkel. A magyarok döntő többsége nyilván Kiskára szavaz, mert Ficóra valóban nincs miért. Számtalanszor kimondta, Malina Hedvig ügyén be is mutatta, hogyan vélekedik a kisebbségi és emberi jogokról. Látjuk, hogyan zülleszti az országot a Smer és mecénásai játszóterévé, s hogyan tolerálja a szélsőségek terjedését. De ha mindez nem volna, akkor is megengedhetetlen, hogy minden hatalom az ő kezében összpontosuljon, ezt még Mečiarnak sem engedtük.

Vele szemben Kiska valóban zsákbamacska, még akkor is, ha az újságírók által feltett, magyar vonatkozású kérdésekre mindig nagyon konkrétan és rokonszenvesen válaszolt. Mivel az első fordulóban nem került elő a hagyományos adu ász, a magyarkártya, nem tudhatjuk, meddig hajlandó a pártunkat fogni, de nem is biztos, hogy ilyen deklarációkat kell várnunk tőle. Az eddigiek alapján rosszabbul nem járhatunk vele, mint Ficóval, és valószínűleg szégyenkeznünk sem kell majd miatta jobban, mint Gašparovič miatt, akire tíz éve Mečiar ellen szavaztunk. Ne legyenek túlzott elvárásaink, próbáljuk meg csak azt elképzelni, hogy végre lehetne egy pártoktól független köztársasági elnökünk, aki beszél idegen nyelveket, tudja, mikor melyik országban jár, kivel tárgyal, mit akar mondani, vannak elvei, és a szociális érzékenysége sem csak frázis. Ha csak annyit tesz meg, hogy gátat szab a gátlástalan hatalomnak, máris minden reményünket túlszárnyalja.