Elérni a célt, ha szenvedsz, ha fáj!

Sokáig tartott, míg végre találkoztunk. Hiába beszéltük meg az időpontot, rendre más dolga akadt. Ide rohant, oda rohant. „Nem tudok senkinek nemet mondani, pedig százszor kellene, mert néha feszültség van belőle – ismeri be. – Ez a munka is olyan, mint a sport, de az azért nyugodtabb volt, meg más volt a világ.” Ott mások irányították a dolgokat, megvolt az egész évi pontos program, edzésterv, s minden a szerint zajlott. A kis építőcégnél, amelyet a bátyjával közösen működtet, minden nap hoz valami újat, váratlant, amivel foglalkozni kell.

A bátyád születésnapjára jöttél Pozsonyba. Mindig összetartó család voltatok?

Így alakították ki a szülők. Van egy ikertestvérem is, aki most Budapesten él a barátnőjével, mindhárman nagyon kötődünk egymáshoz, mindenben segítünk egymásnak.

Honnan jött ez az építési dolog? Nem akartál a sportban maradni?

Építészeti szakközépbe jártam, s amikor befejeztem a versenyzést, ez úgy adódott. Nem nagyban csinálom, kisebb építkezéseket, átalakításokat végzünk; most új házon dolgozunk. Élvezem. A sportot ugyanígy élveztem. Edzeni is szerettem. Jó érzés, amikor el vagy fáradva. Más sportágat is kipróbáltam, egyik közeli faluban fociztam, edzősködtem, és soha nem értettem, amikor a játékosok nem jöttek el edzésre. Nem akartak, inkább kitaláltak akármi mást.

Ebben rejlik a különbség, hogy kiből lesz nagy bajnok, és ki vész el a süllyesztőben.

Talán nem csak ettől függ. Túl sok a lehetőség a szórakozásra, mindenre. Ezekről le kell mondani. Én is mehettem volna akárhová, de nem tettem. Mindent nem lehet. Nekem volt motivációm, voltak céljaim – mindjárt az elejétől. Ebben különböztem még az ikertestvéremtől is, aki talán azért jött ki a csónakházba, hogy a szülők ne mondják, hogy ő lustább. De láttam rajta, hogy annyira azért nem akarja.

Pedig az ikrek sokszor nagyon hasonlítanak.

Nem vagyunk egypetéjűek, de tény, hogy van bennünk sok közös. Mintha össze volnánk kötődve. Lehet, hogy nem fogod elhinni, de a bátyám éjszaka karambolozott, s bár én már aludtam, fölijedtem, és még olyat is hallottam, hogy durran valami. Ha neki problémája van, vagy fordítva, hívjuk egymást. Ő teljesen más egyéniség, de vannak olyan szálak, amelyek összefognak bennünket. Egymás mellett lakunk – bár most ő Pesten van, de vágyik haza –, egyforma a házunk, és vannak olyan összefüggések, amelyek összetartanak.

A plovdivi győzelem mennyire élénken él az emlékezetedben?

Nem mondom, hogy nem szoktunk róla beszélni, de annak egyszer vége lett, nem foglalkoztat annyira, hogy mindennap gondoljak rá.

Az edződ, Soós Tibi a mai napig sajnálkozik, hogy te voltál az első védence, rajtad tanult.

Ő ezt így látja, de én nem. Én úgy látom, hogy nekem a lehetőségeim nem voltak akkorák, mint most vannak. Akkor bezártan éltünk, nem lehetett külföldre menni, most utazhatsz. Attól, hogy világbajnok voltam, még nem lett több a fizetésem, és olyan volt a felkészülésem, mint a többieké. Nem tudott az ember olyat produkálni, hogy különbséget teremtsen vele: mindenki ugyanazt kapta. A prágai Duklában hatvanan voltunk, és mindenki számára ugyanazok voltak a feltételek, abból kellett egy kicsit kimászni. Meséltem a gyerekeknek, hogy nem volt melegítőnk, nem volt ez meg az, anyám beállított a sorba krumpliért – nem hitték. Már nem is mesélek. Nem értik. Az iskolában farmernadrágja csak egy lánynak volt, akinek Amerikában volt a nagybátyja; de neki sem engedték felvenni. A sportban is így volt. Nem tudtam olyan lapátot venni, mint a norvég gyerek, aki a legjobb volt, mert nálunk öt évre előre megmondták, hogy mit vehetsz, s hiába jött egy új hajó, az nekem nem lehetett. Nem tudtam felvenni a versenyt a norvégokkal, amerikaiakkal. ’92-ben olyan csónakkal mentem az olimpián, amilyennel az amerikai előtte négy évvel Szöulban nyert.

Ezen úszott el az olimpiai címed? Persze nehéz ilyesmin morfondírozni, mert a mi lett volna, ha kérdésre soha nincs válasz.

A győzelem sok mindennek a végeredménye. Barcelonában négyesben hajszálon múlott a bronzérem.

Többek között az említett hajón.

Például. Azután, hogy ’87-ben harmadik voltam ötszázon, s nyertem 10 kilométeren, mindenki azt mondta: »’88-ban te leszel az olimpiai bajnok.« Nagy is volt a nyomás, meg a nyugatiak már akkor taktikáztak mindenfélével. Ilyen lapát, olyan csónak, ilyen anyag, olyan anyag, mi meg azt vittük, ami volt, mindenkinek egyformán. No meg a mai versenyzők összepakolnak, s mennek Floridára két hónapra, mi meg feltörtük a befagyott Vágon a jeget, s ott készültünk. Azért ez mégsem ugyanaz. A svéd, a norvég, a finn meg a többi ellenfelem három hónapig Ausztráliában edzett.

A maiak anyagilag is jobban jártak. Te a vb-győzelemért állítólag egy autót kaptál.

Kaptam 29 ezer koronát és Adamec miniszterelnöktől egy kis Zsigulit. Előtte 120-as Škodám volt. 2800 koronát kerestem egy hónapban, annyit, mint egy hajógyári munkás. Apám ott dolgozott, körülbelül egyforma fizetésünk volt. Abból nem ugrálhattam A szöuli olimpia előtt adtak egy karton tartós tejet és ananászkompótot. Ezt a maiak el sem hiszik. Minden elmúlik egyszer, elhalványodik, mint a vb-győzelem is: más gondokkal küszködünk. Nem szabad visszafelé nézni.

Más visszanézni valamire, ami mindennapos. Világbajnoknak lenni azért nem az.

Minden csoda három napig tart.

Azt, hogy vége, nincs tovább, magad döntötted el?

Igen. Én is kötődtem a magyar kajak-kenu sporthoz, s ott voltak nagy csillagok, akiket, úgy lehet mondani, kopíroztam. Odaengedtek, nem engedtek, mi őket lestük. Kb. egy korosztály voltunk Gyulay Zsolttal meg Csipes Ferivel, s ők ’96-ban azt mondták, hogy az olimpia után befejezik. Aztán szenvedtek. Én meg levezettem: még két évig maradtam, s lazán, négy-öt edzéssel kijutottam a rákövetkező két világversenyre. Akkor már a trencséni Duklában voltam, s megegyeztem velük, hogy még két évig maradok.

Aztán jött a foci?

Az is segített, kielégítette a mozgásigényemet. Két éve még rendszeresen játszottam. A fivéreim vittek el egy falusi csapatba, aztán Komáromban a III. ligában fociztam három évig, később Magyarországon alacsonyabb osztályban.

Alkatra nem sokat változtál.

Azért 15 kiló felszaladt rám. A test is változik – maholnap ötven leszek.

Azon kívül, hogy folyton rohansz, hogy éldegélsz?

Minden rendben van. Harmadszor vagyok nős, két lányom van, a nagyobbik, Szandra már magasabb, mint én. Pozsonyba jár a Közgazdasági Egyetemre, s ott röplabdázik a Slávia EU-ban. A kisebbik, a tízéves Emma kosárlabdázott Komáromban, s ügyes volt; már meccseken is játszott, de valami miatt nem akar járni. Nem tudunk rájönni, mi miatt. Jelenleg teniszezik. Magamról tudom, hogy van ilyen hullámvölgy, amikor azt mondja az ember, hogy már nem akarom. De majd kialakul. Jó az a sport. Megtanulja a munkát, a rendszerességet.

Neked mit adott a sport? Megfogalmazható?

Nem tudom, hogy ha nem sportoltam volna, akkor milyen ember válik belőlem. Nincs összehasonlítási alapom. Az azonban biztos, hogy fegyelemre, rendszerességre, keménységre tanított. Mert amit meg kell csinálni, azt vasárnap éjszaka is megcsinálom. S nincs az, amiért valamit feladnék. Egyszer adtam föl egy versenyt; akkor egy öreg magyar edző a következőt mondta nekem: »Nem adhatod föl soha a versenyt, mert megszokod, s bajban vagy. Be kell jönni a célba, ha szenvedsz, ha fáj, ha sírsz.« S akkor ezt megfogadtam, és soha nem adtam föl. Ezért is örülök, hogy a lányaim sportolnak, mert ez olyan tartást ad, amilyet semmi más nem ad.

------------------------

Névjegy

Szabó Attila

Kajakvilágbajnok

Született: 1966. február 19-én Komáromban

Edzője: Soós Tibor

Sikerei: Olimpia: Szöul 1988 – 6. K-1, 500 m, 7. K-1, 1000 m; Barcelona 1992 – 4. K-4, 1000 m, 11. K-1, 500 m; Atlanta 1996 – elődöntő K-2, 1000 m (Kadnárral), 6. K-1, 1000 m. Vb: Mechelen 1985– 6. K-2, 1000 m; Duisburg 1987 – 2. K-1, 10 000 m, 3. K-1, 500 m, 6. K-1, 1000 m; Plovdiv 1989 – 1. K-1, 10 000 m, 4. K-1, 500 m; Poznań 1990 – 4. K-1, 500 m, 4. K-1, 1000 m; Koppenhága 1993 – 3. K-1, 10 000 m, 5. K-1, 500 m, 6. K-4, 1000 m; Duisburg 1995 – 6. K-2, 1000 m (Kadnárral)

Családi állapota: Nős, 2 lánya van