Él, mint Marci Hevesen

Elege lett az egészből. Így summázza. S meg is ismétli a mondatot. Aki azonban azt várná, hogy életunt, dünnyögő, megkeseredett fickó lett belőle, téved. Ez szemmel látható, mint egykor az édesapján, Kollár Jóskán, aki az Új Szó sportrovatának szerkesztője volt éveken át, s ugyanilyen jókedvű, jópofa és egyenes, mint a fia, aki három egyetemet végzett: Pozsonyban a közgazdaságit, majd a Comenius Egyetem Újságírói Karán egy továbbképzőt, közben pedig Prágában, a Károly Egyetem Testnevelési Karán is szerzett diplomát.

Nos, hová is tűntél?

Kezdem a végétől, amikor több mint húsz év elteltével 2008-ban visszatértem a tévéhez, ahová az új igazgató, Nižňanský Pista hívott vissza, mert megalakult a TV3. Azt komoly kihívásnak véltem, egyrészt mint volt sportoló, sportfunkcionárius és tévés. Láttam benne fantáziát, hogy Szlovákiában végre van egy sporttelevízió, és lehetne belőle komoly dolgot csinálni. De ezzel is úgy volt, mint más területeken: belehuppantam egy közegbe, ahol hónapok múltával egyre inkább láttam, hogy a kapcsolatok meg az összefüggések annyira bonyolultak és befolyásoltak minisztériumtól, politikától, a belső harctól, hogy végül rá kellett jönnöm, hogy az állami televízióban semmi sem változott a hetvenes évek óta. Amit a hetvenes, nyolcvanas években mindenki szidott, azt gondolva, ha egyszer más rendszer jön, majd minden megváltozik, normális lesz, nem lett normális, ugyanúgy folytatódott, és mindmáig ez a helyzet. Egyes befolyásos emberek dirigálják, folynak a különböző pénzügyi játékok – és mindez a minisztériumon keresztül, ugyanúgy, mint másutt.

Pénz beszél, no meg a politika.

Pénzre megy a játék. Annak ellenére, hogy jól befutott a műsor, 2010-ben, amikor a vancouveri olimpiáról közvetítettünk, fantasztikus nézőszámokat értünk el, mert a jégkorongozók kitűnően játszottak, és az emberek nézték az adást. Végül is nem az döntött, hogy a műsor színvonalas volt-e, hanem egyszerűen a miniszter és a mi igazgatónk nem volt túl nagy barátságban, s egyre kevesebb lett a pénz. Márpedig sportot nem lehet pénz nélkül közvetíteni, a sugárzási jogokat meg kell venni. Amikor már nem volt semmi pénz, voltak olyan esetek, hogy az igazgató azt mondta nekem: ezt okvetlenül kellene közvetíteni, intézd el, hogy ingyen kapjuk. Hát ilyen nincs! Ha nincs pénzetek, ne közvetítsetek. Látva, hogy ez szélmalomharc, belefásultam, és két év után azt mondtam, elég. Bár a munka csodálatos volt, imádtam, de a környezet és a feltételek annyira leromlottak, hogy elmentem, és megjósoltam, hogy fél éven belül csődbe jut az egész. Így is lett.

Hogy élsz azóta? Mint Marci Hevesen?

Kitűnően. Vigyázok magamra, sportolok, igyekszem egészségesen élni, sokat járok teniszezni, golfozom, így sokat vagyok a haverokkal és kint a természetben. Ami fontos: 2012-ben egyik barátom visszahívott a vívásba. Harminc év múltán kerültem vissza a régi szerelmemhez. Tíz évig voltam válogatott Csehszlovákiában, háromszoros országos bajnok párbajtőrben. Mai szemmel a vívást egész máshogy látom, mint annak idején. Győzni ugyan akkor sem volt könnyű, de az edzések, a megterhelés könnyebbnek tűntek. Úgy gondoltam, hogy ugyanaz lesz, de nem. Ebben a korban minden más.

Azt hittem, edzősködsz.

Dehogy! Aktívan vívok a veteránoknál, akiknél egyre népszerűbbek a világ- és Európa-bajnokságok. Van mesterfokú edzői képesítésem, voltam is tréner Kuvaitban, de aztán minden megváltozott, mert jött 1989, a változás. Akkor olyanok lettek a feltételek, hogy visszatértem az eredeti mesterségemhez, mert közgazdasági egyetemet végeztem. Tizenöt évig pénzügyi intézetekben dolgoztam marketingigazgatóként, az igazgatói tanács tagjaként. Akkor kiestem a vívásból. De az újabb változást követően azt mondtam, nem fogok a dolgok után futni, inkább kicsit lassítok, és visszatérek hozzá.

Édesapád újságíró volt, és a sport szerelmese. Mennyire játszott közre a családi indíttatás, hogy te is sportoltál, majd a médiában kötöttél ki?

Abszolúte! Az édesapámmal nemcsak apa-fiú kapcsolatunk volt, úgy éltünk, mint a testvérek, teljesen egyenrangúként kezelt, én őt ugyanúgy. Kisgyerekkorom óta jártam vele a sporteseményeket, s lévén ő nagy sportember, együtt jártunk teniszezni, biciklizni. Nekem nagyon közeli volt a gondolkodásmódja: jóindulatú, pozitív beállítottságú ember volt.

A kacajától zengett a szerkesztőség. Láttad egyáltalán dühösnek?

Ha felbőszítették... Volt olyan kollégája, aki ki tudta hozni a sodrából. Én a tükörképe vagyok, s ha úgy fentről lefelé pislog, azt mondja, én még tovább élek a Gabiban. Annak ellenére, hogy látom, mi minden rossz ebben a világban, s egyre több, mindig eszembe jut, amit mondott: »Fiam, ha boldog akarsz lenni, meg kell találni az élet napos oldalait.« S ez így igaz, mert ha csak a rosszat látod, nem süt ki a nap. Ő a napot akarta látni, ezért félretolta a felhőket, megtalálta a pozitívumot. Én is erre törekszem, sokat nevetek. Bármilyen közösségben vagyok, hozom a jó hangulatot, kezdek vicceket mesélni. Nem mindenkinek tetszik...

Nem éltek vissza azzal, hogy nagyon barátkozó természet vagy?

De igen! Pályafutásom alatt is úgy használták ki, hogy rosszat tettek nekem. Féltékenységből, vagy elrontottak valamit, de ez benne van a pakliban. Ettől nem fogok megváltozni, s úgy vagyok vele, hogy inkább elveszítek valamit, de a jókedvemet megőrzöm.

Csodálatos tulajdonság. Sokan megtanulnánk.

Egyre kevesebben vagyunk. Amikor a rádióban dolgoztam, már ott szükség volt rá. Kezdetben szerkesztő-műsorvezető voltam a magyar adásban, majd átkerültem a központiba, ahol a programigazgató főtitkára lettem, a regionális szlovák és a nemzetiségi adások hozzám tartoztak. Onnan mentem át a tévébe, a magyar adásnak öt évig voltam a főnöke, aztán 1988-ban kaptam egy ajánlatot Kuvaitból. Harminchat éves voltam, úgy gondoltam, mikor, ha nem most, és az egész családommal kiruccantunk Kuvaitba. Érdekes és nagy változás volt, sokat tanultam, az egész világ kinyílt előttem. A kilencvenes években saját lábamra álltam, s a pénzügyi szektorba mentem vissza.

Nem sajnáltad otthagyni a médiát?

Nem, sőt örültem, hogy megléptem, mert a pénzügyi intézményekben magas pozíciókat töltöttem be, s élveztem azt a munkát is; de nagyon kimerítő volt, napi 12-14 órát güriztem. A nyugati bankok, biztosítók konkrét célokkal jöttek ide, nem ajándékokat osztogatni, hanem az embereket beállítani a sorba.

Sok mindenbe belekóstoltál. Van olyan is, amire nem vagy büszke?

Nehéz kérdés... Sok mindennel nem vagyok elégedett, de hogy valamire ne volnék büszke? Pillanatnyilag nem vagyok büszke erre az országra. Itt születtem, ezerszer disszidálhattam volna, de ebben is az apámra ütöttem. Ő, annak ellenére, hogy nehéz életutat járt be, a fronton volt, majd a háború után két évig munkatáborban raboskodott, meghurcolták csak azért, mert magyar volt, nem hagyta el az országot, mert imádta Pozsonyt. Ő tősgyökeres pozsonyi volt, az egész család az, és én is az maradtam. Átvészeltük a kommunista időket, és a változást követően azt reméltük, hogy végre minden rendben lesz. Több mint húsz év elteltével legkevésbé vagyok büszke az országra, mert az, ami itt történik, a határtalan rablás, ami itt folyik, szégyen, gyalázat. Ezt mindenki érzi, de az egyszerű ember nem tud ellene tenni, mert akik rabolnak, azok diktálnak.

Mostanság sokat vagy Amerikában, mert Bostonban él a lányod. Mennyire tudtál apa lenni, amikor kicsi volt?

Mindent megtettem, hogy jó apa legyek. A lányomat is igyekeztem a sport felé terelni, gyerekkora óta sízett, és kitűnően úszott. Abban az időszakban, amikor tizenéves volt, és amikor leginkább szüksége volt rám, vezető beosztásban dolgoztam, és ez komolyan kimerített, de azért naponta jártam vele edzeni a teniszpályára. Nem volt nagy tehetség, de az öt-hat éves güri meghozta az eredményt, elég jó szintet ért el, s ennek köszönhetően kijutott Amerikába egyetemre. Azt hiszem, hogy sikerült neki sokat adnom még akkor is, ha kevés volt az időm.

Át tudtál menteni valamit abból a közeli kapcsolatból, amely közted és édesapád között volt?

Ebben pont apám segített a legtöbbet: amikor nem volt időm, ő helyettesített, ő járt a lányommal, második apja volt; közöttük még bensőségesebb volt a viszony, mint köztem és a lányom között. Én jobban hajtottam, a nagyapjától inkább érezte a szeretetet, nem a feladatokat érzékelte.

Tulajdonképpen óriási szerencséd volt az életben.

Hála a fantasztikus családi háttérnek, tudtam sikeres lenni. Ezért nem szabad megfeledkezni az anyámról sem, aki pozsonyi német származású volt, ő volt a bástya, míg a három férfi mindenfelé futott. Tipikus pozsonyi család voltunk, három nyelven folyt a diskurzus, szlovákul legkevésbé.

Mi adja számodra a legnagyobb biztonságot?

A pozitív beállítottság, hogy mindennap legalább néhány percre élvezzem a napsütést. Ha ez megvan, este már azt mondhatod, hogy ez a nap is jól sikerült. Persze nagyon fontos a jó családi háttér. Azt kérdezted, mi számít nekem a legnagyobb biztonságnak. Megfordítom: az számít a legnagyobb bizonytalanságnak, hogy az emberek nem kommunikálnak. Egymás mellett ül két fiatal, s nem beszélnek, hanem SMS-t küldenek egymásnak, mert szóban nem tudják már jól kifejezni magukat, egyszerűbb megírni, s várni, hogy reagál a másik. Elbizonytalanodtak az emberek, és ez összefügg az őszinteséggel is, nem szeretnek őszinték lenni. Elferdült az egész, és ez társadalmi probléma.

Ha visszahívnának a médiába, elvállalnád?

Csak ha lenne egy semleges tévé sportműsorral. Ha jönne egy kihívás, visszamennék. Most a veteránvívást próbálom összefogni Szlovákiában. A környező országokban jönnek vissza a volt olimpiai, világ- és Európa-bajnokok, ezrével vívnak 60-70-80 évesek. Tavaly 1200 részvevője volt a veteránok kontinensbajnokságának.