Egyedül, de nem magányosan

Az indulás

„Szerető családban nevelkedtem Kalászon – mondja –, három testvéremmel akkoriban nem számítottunk nagy családnak. Később, amikor érettségi előtt álltam, született még egy húgom, de addigra bennünket másfelé sodort a sors, tulajdonképpen csak látogatóba jártunk haza. Nagyon élveztem, hogy sokan vagyunk, hogy nem kell játszótársat keresni, tanácsért, segítségért sem kell idegenhez fordulni, de azt is, hogy a házi munkát is megosztjuk egymás között. Volt egy egyke barátnőm, akit nagyon sajnáltam emiatt, igaz, amikor tehette, nálunk tartózkodott. El is döntöttem, hogy nekem egyszer öt gyerekem lesz. Édesanyám háztartásbeliként látta el a családot, apu előbb a helyi szövetkezetben, majd a nyitrai buszvállalatnál karbantartóként dolgozott. Nem vetett fel bennünket a pénz, de nem emlékszem, hogy hiányt szenvedtünk volna valamiben. Tény, hogy akkoriban mindenki szerényebben élt.”

Iskolásként – hangsúlyozza – könnyű dolga volt, hiszen nővérei, a Ladányi lányok eminens tanulók voltak. És mert odahaza becsületesen átvették az anyagot, ő gyakorlatilag velük tanult. „Jó pedagógusaim voltak, szerettem iskolába járni, gyorsan tanultam, érdeklődésem sokrétű volt, matematikaolimpiákon, szavaló- és énekversenyeken vettem részt. Sok minden szerettem volna lenni, többek között orvos is, de legszívesebben elesett embereket gondoztam volna. De mert már a gimnáziumban vonzott az irodalom, magyartanárom javaslatára a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészkarának magyar–szlovák szakán kötöttem ki.”

Házasságban

Egyetemistaként a magyar nyelvű hetilapokban és az Új Szóban jelentek meg írásai, tudósításokat, beszámolókat, glosszákat, karcolatokat írt. „Harmadéves voltam, amikor férjhez mentem, s a férjemmel eldöntöttük, hogy a gyermekáldás miatt sem szakítom félbe tanulmányaimat. Sőt attól kezdve előmeneteli ösztöndíjat is kaptam; albérletben, Jancsi fiam mellett sem okozott gondot a tanulás. Az egyetem elvégzése után az Új Szó lett az első munkahelyem, először lektorként, majd a levelezőosztályon dolgoztam. Úgy irányítottam az életemet, hogy a családi program mellett jusson időm az írásra is. Ez nem változott azt követően sem, hogy megszületett Klárika lányom.”

A házastársak közös hobbija az olvasás volt. Ebben nőttek fel gyermekeik is, otthonukban a könyv nagy becsben állt. Mindenevők voltak, csak később, amikor hatéves fiuk érdeklődése a földrajz és a történelem felé irányult, vásároltak a glóbusz mellé egyre több lexikont is. Jancsit kicsi korától angolnyelv-tanfolyamra járatták a szülei, később a spanyolt is felvette. Kiválóan tanult. Édesanyja kívánságára nem a jogi karra, hanem a közgazdasági egyetemre jelentkezett, ám egy évvel később a jogi karra is felvételt nyert.

Egyedül

„Fiam harmadéves egyetemista volt, lányom érettségire készült, amikor balesetben meghalt a férjem, az édesapjuk. Fel kellett dolgoznunk a veszteséget külön-külön, majd együtt is, közben pedig át kellett állnom egy másfajta életvitelre. Persze úgy, hogy a gyerekeim normális életet élhessenek. Ma már képes vagyok beszélni erről is, hiszen Jancsi 35, Klárika 32 éves. Családosok, külön életet élnek. A fiam negyedik éve Amerikában gyarapítja szakmai tudását, vele és családjával a Skype segítségével tartjuk a kapcsolatot. Túl nagy a távolság ahhoz, hogy egyedül vágjak neki… Klári fizikus férje Brüsszelben pályázott meg egy állást, ők ott élnek, a lányom szociológusként önkéntes munkát végez, megtanult franciául, és a hollanddal is meg akar birkózni. Vele is napi kapcsolatban vagyok. Persze, a gyerekeimről sok mondandóm volna, de nem szeretik, ha róluk beszélek.

Szakmában

Fiala Ilona 1986-tól a Szakszervezeti Közlöny magyar változatát szerkesztette, majd a rendszerváltást követően 1998-ig a kiadvány száguldó riportere lett. Amikor a lap megszűnt, rövid időre állás nélkül maradt. „A munkanélküliséget nem éltem meg tragikusan, ráadásul férjem betegállományban volt, lekötött az ápolása. Nem tagadom, egy bizonyos idő múlva meguntam az otthoni taposómalmot. Olykor indulatos is voltam, bár a férjem nem tudott veszekedni. Egyszer a lányom gyermeki kíváncsisággal megkérdezte apjától, miért éppen engem vett el feleségül. A párom gondolkodás nélkül rávágta: olyan normális volt. Hát igen” – legyint.

A Közbeszerzési Hivatal szóvivőjeként 2000-től tizenegy évig állta a sarat. És mert tudta, mi az újságírók feladata, igyekezett rendelkezésükre állni, jó viszonyban volt velük. „Valójában nem volt munkaidőm, reggeltől estig intéztem a hivatalos teendőket azt követően is, hogy elvesztettem a férjemet. Nem volt időm magammal, a bánatommal foglalkozni, helyt kellett állnom mindkét fronton. Az írás számomra lelki felüdülést jelentett, 2009-ben elkészült első kötetem anyaga. A kézirat elolvasása után nagy meglepetésemre a fiam határozottan állította: a szöveg nyomdaérett. (2014 februárjában jelent meg – a szerk. megjegyzése). A kormányváltást követően, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, kitették a szűrömet. Jobban fájt volna, ha a munkámat kifogásolták volna.”

A héthónapi munkanélküliséget hasznosan töltötte. Ablakot cserélt a lakásban, kifestetett, kedvére olvasott, kézimunkázott, reggeltől estig zenét hallgatott, gyakrabban látogatta meg édesapját, testvéreit, és újabb könyvet írt (2014 novemberében jelent meg – a szerk. megj.). „Egy idő után már idegeskedtem, hogy nem tudok elhelyezkedni. Nem adtam fel, bár tudtam, hogy ötven felett nincsenek nagy esélyeim. Aztán mégis adódott egy lehetőség, és ismét munkába állhattam.

Az ünnepek

Mivel advent idején beszélgettünk, a karácsonyt sem kerülhettük meg. „Az én karácsonyom sem különbözik a hagyományostól. Feldíszítem a lakást, felállítom a karácsonyfát, sütök-főzök, majd ünneplőben ülök a díszesen megterített asztalhoz. Igen, egyedül, mert a gyerekeim külföldön élnek. Mégsem érzem magam magányosnak, mert a Skype által tartjuk a kapcsolatot. A kamera segítségével látjuk is egymást. Abigél, nagyobbik unokám majd egészen biztosan szívesen meghallgat, ha eléneklek neki néhány karácsonyi dalt. A felnőttek pedig némán tűrik anyukájuk áriázását. Hiszen tudják, hogy nem csupán hallgatom a zenét, énekelni is szeretek. Az ünnepekben az is jó, hogy van időm meglátogatni a rokonokat, ismerősöket vagy szívesen fogadni azokat, akikkel jó viszonyban vagyok. A családi kötelékek fontosak számomra.