Egy lány a Duna utcából

Egyrészt, mert százszor elmondta, másrészt, mert annyi minden más is történik vele. Pontosabban: igazi polgárként ő tesz azért, hogy a dolgok megtörténjenek.

Abból, amit máshol elmondott róla, kiderül, hogy varázslatos gyerekkora volt. Mókamester édesapja nemcsak szórakoztatni tudta a gyerekeit, hanem játszva nevelni is – bár az elmondottak szerint a feldúlt lakás nem igazán érdekelte. Ma, felnőtt fejjel is úgy látja, hogy ez a legjobb módja a gyermeknevelésnek?

Igen, mert mi az öcsémmel nagy szabadságban nőttünk fel. Megtanultunk vitatkozni, érvelni, ugyanakkor tisztelni is mások véleményét. Ma ennek köszönhetően nem okoz problémát megszólítani bárkit, megkérdezni, elmondani, mit gondolunk. Mindig sok ember volt körülöttünk, s úgy neveltek bennünket, hogy mindenki érdekes és fontos – a szemetes pont úgy, mint egy országos hírű művész. Édesapám azt szokta mondani, hogy a Duna utcában szabadság van, és mi így is éltünk. Szerintem a gyerekeknek nagyon fontos a szabadság, persze észszerű korlátok között, de mi akkor ezeket a korlátokat nem nagyon vettük észre.

Az édesanyja szabta meg őket?

Igen, és az is nagyon jó volt, hogy ellensúlyozni tudta édesapánk szertelenségét. Ő ragaszkodott hozzá, hogy tizenkettőkor ebédeljünk, elrakodjunk a szobánkban, nyolckor ágyban legyünk, de hogy közben mit csinálunk, azt jórészt ránk hagyta. Édesapám főleg a nyári szünetekben vette át a gyermekfelügyeletet, és ilyenkor aztán miénk volt a világ. A teljes két hónapot nagylévárdi nyaralónkban töltöttük, még saját zászlónk és kocsmánk is volt. A zászlón egy pingvin feszített, a kocsmát pedig, ahol apu szigorúan alkoholmentes italokat szolgált fel nekünk és a barátainknak, Aranybékának –erdőháti nyelvjárásban Krčma u zuaté žáby – hívták. Ezekre a nyarakra ma is szívesen emlékszem, mert apu valami csodálatos módon el tudta hitetni velünk, hogy minden úgy történik, ahogy mi szeretnénk.

Holott nyilván volt abban pedagógiai érzék és tudatosság is, ahogy megszervezte a napjaikat.

Pedagógiát is tanult, és szerintem sokat veszített vele a szakma, de hát mindig azt szokta mondani, hogy ő az egész nemzetet neveli. De ezt is olyan spontánul tette, hogy mindenki úgy érezhette: ezt ő maga találta ki.

Meddig lehet egy vicces-játékos apát élvezni?

Tizenegy-tizenkét éves korunkig ittuk minden szavát; aztán nagyon jó érzékkel váltott, és játszótársból beszélgetőtárs lett. Igazából észre sem vettem a változást, hisz velünk mindig mindenről úgy beszélgettek a szüleink, mint a felnőttekkel. Velem nem volt nehéz dolguk, mert elfogadtam, amit mondtak, de öcsém igazi rebellis alkat, ő mindenre gondolkodás nélkül nemet mondott. A szüleink véleménye is gyakran eltért egy-egy könyv vagy film kapcsán, ilyenkor órákig vitatkoztak, és mi ezekből az eszmecserékből is sokat tanultunk arról, milyen sokszínű a világ. Én eredendően kíváncsi vagyok, így általában azt a következtetést vontam le a hallottakból, hogy a filmet-könyvet nekem is meg kell néznem, el kell olvasnom. Ezért az inspiratív légkörért máig hálás vagyok a szüleimnek.

Még kamaszkorában sem érezte kínosnak a mindig jópofa édesapját?

Volt egy időszak, amikor idegesített, hogy mindig beszél, főleg amikor úton voltunk valahová bezárva egy kocsiban. Az sem tetszett, hogy a nyilvánosság előtt, tévéműsorokban, fellépéseken is mesélt rólunk, elmondta a vicces beszólásainkat. De amikor megmondtam neki, hogy én ezt nem szeretném, tiszteletben tartotta a kérésemet. Leginkább talán az bántott, hogy esténként sokat van távol, és én nem mehetek vele azokra az érdekes helyekre. Máig emlékszem, hogy amikor Havel elnök Pozsonyban járt, mennyire szerettem volna elmenni szüleimmel a fogadásra, és mennyire fájt, hogy nem vittek el. Apuval a legközelebb akkor kerültünk egymáshoz, amikor már elkísérhettem színházba, fellépésekre, a Karlovy Vary-i fesztiválra. Két ilyen év adatott nekünk, tizenhat éves voltam, amikor meghalt.

Házuk a halála után is nyitva maradt a vendégek előtt?

A vasárnapi ebédet csak a legritkább esetben költjük el hármasban, általában vendégül látunk valakit a rokonságból vagy a baráti körből. Ilyenkor úgy, mint apu idejében, jó sokáig tart az étkezés, mert a terített asztal mellett beszélgetni is nagyon jóízűen lehet.

Édesapja számára a világ közepe volt a Duna utca. Miért?

Sokat mesélt arról, hogy az ő gyerekkorában mennyi kisbolt és kocsma volt itt. A tulajdonosok és a lakók mind ismerték egymást, ha találkoztak, megálltak egy szóra. Az én gyerekkoromban bankok épültek a Duna utcában, és munkaidő után teljesen kihalt. Mostanában kezd megváltozni, sorra nyílnak a vendéglők, ahol egyre gyakrabban találkozom a szomszédaimmal. Újra kezd közösséggé válni a Duna utca. Ennek nagyon örülök, csak azt sajnálom, hogy édesapám már nem érte meg.

A nagyszülőkről mennyit hallottak gyerekként? Mesélt arról az édesapjuk, hogy magyarok és vendéglőtulajdonosok voltak?

A Manderla alatti vendéglőjükről sokat hallottunk, főleg arról, hogy már hajnali négy órakor forró levest szolgáltak fel az éjszakai mulatozásban megfáradt részegeknek. Őket már nem ismertük, de tudtuk, hogy a nagymama nem beszélt szlovákul. Amikor a szüleink őket emlegették, gyakran furcsa szavakat használtak, aztán mi is átvettünk őket. Számomra ez volt a természetes, csak az iskolában jöttem rá, hogy a locspocs vagy a szalagos magyar szó. Anyai nagyszüleim orvosok voltak, Toldi Miklósnak hívták a nagyapámat, rájuk még emlékszem. Sőt, Toldi dédmama, aki százegy éves koráig élt, rendszerint nálunk töltötte a karácsonyt, és nagyon szerettük őt hallgatni, mert az egész huszadik századra emlékezett.

Édesapjánál érezhető volt a nosztalgia a régi, polgári Pozsony iránt. A gyerekeit is megfertőzte vele?

Engem nagyon. Csak az egyetemi éveim végén kezdtem ráébredni, hogy a múltban sem volt minden olyan tökéletes, mindenki olyan barátságos. Persze sok mindent vissza lehetne hozni, de az új körülményekhez igazítva. Főleg azt, hogy az itt élők közösséget érezzenek a várossal, tenni akarjanak érte. Szerencsére sok ilyen fiatalt ismerek. Hogy csak egy példát említsek: nagyon tetszik, ahogy a régi Vásárcsarnokot felújítják. Termelői piacokat, koncerteket tartanak, gyakran háromnyelvű feliratokat használnak, az idősebb emberek egy kávé mellett mesélhetnek arról, milyen volt ez a hely régen. Valahogy így képzelem azt a Pozsonyt, ahol az új dolgok a régi hagyományokból nőnek ki.

Édesapjuk és édesanyjuk is beszélt magyarul, de a gyerekeiket nem tanították meg. Megkérdezte valamikor tőlük, miért?

Azt hiszem, édesapám lusta volt ahhoz, hogy módszeresen tanítson magyarul. Tizenöt évesen a kíváncsiság vitt rá, hogy elsajátítsam a nyelvet, amelyen a szüleink mindig akkor beszéltek, amikor azt akarták, hogy mi, gyerekek ne értsük. Először egy ismerős nénihez jártam, aztán beiratkoztam a Pozsonyi Magyar Intézetbe, és két évig jártam nyelvtanfolyamra. Ez még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy jól beszéljek, ezért miközben Prágában végeztem az egyetemet angol–szlovák összehasonlító irodalomtudomány szakon, elmentem egy évre Budapestre a Balassi Intézetbe. Amikor visszaköltöztem Pozsonyba, már tudtam, hogy használnom kell a nyelvet, ezért tudatosan kerestem az alkalmakat, hogy magyarok között lehessek. Ezáltal sok új barátot szereztem, és rászoktattam őket, hogy udvariasságból ne beszéljenek velem szlovákul. Meg kell mondanom, hogy a szlovákiai magyarok nagyon toleránsak, biztosan azért, mert nekik is van tapasztalatuk azzal, ha idegen nyelven nem találják a megfelelő kifejezést.

Saját tapasztalataiból kiindulva, mit gondol, miért van az, hogy a nagyvárosokban vagy vegyes házasságban élő magyarok a gyerekeket már nem tanítják meg magyarul, automatikusan asszimilálódnak?

Nyelvészként azt gondolom, hogy ez nem automatikus, inkább a kérdésfeltevés a rossz az okokat kutató felmérésekben. Ahelyett, hogy miért adják fel az anyanyelvüket, inkább azt kellene megkérdezni az emberektől, miért maradnak meg magyarnak. Most a társadalmi helyzet is olyan, hogy nagy érték, ha a gyerek kétnyelvű, de ez minden családban nagyon komoly odafigyelést, sok tudatosságot igényel. Ehhez kellene megadni az érintett szülőknek minden segítséget: bemutatni a működő modelleket, ellátni őket pszichológiai, pedagógiai tanácsokkal. Azt is jónak tartanám, ha a magyar családból származó, de szlovák iskolába járó gyerekek járhatnának olyan tanfolyamokra, ahol a magyar történelmet, irodalmat tanulnák.

Van átjárás a szlovák és a magyar baráti köre között, ismerik egymást?

Idegen embereket nehéz összehozni, ahhoz közös élmények kellenek. Ezért több fronton próbálkozom, például gyakran szervezek házibulikat vagy játékesteket, ahol az emberek ismerkedhetnek. Másrészt a S(z)lomarát Polgári Társulás, amelyet Bilász Boglárkával hoztunk létre, Nem ismerjük egymást? címmel szervez a PMI-ben beszélgetéssorozatot, melynek során az adott témában mindig egy szlovák és egy magyar vendéget hívunk meg. Itt sem csak a hivatalos rész a fontos, hanem az is, ami utána történik. Az emberek, szlovákok és magyarok, ott maradnak egy kicsit, elvegyülnek, ismerkednek, megvitatják az elhangzottakat. Nyáron tervezünk egy s(z)lomarátos kirándulást is.

A megismerés és a megismertetés vágya motiválta akkor is, amikor állami gondozott gyermekekkel kezdett foglalkozni?

A Púpava Polgári Társulásnál vagyok önkéntes. A szervezet családi programokat szervez ezeknek a fiataloknak. A gútai gyermekotthonból legalább kétszer egy évben elvisznek egy csoportot valahová néhány napra, és amikor Pozsonyba jönnek, nálam is laknak ketten-hárman. Sokat tanulhatnak ezeken a hétvégéken gyakorlatias tennivalókról, a rájuk leselkedő veszélyekről és a lehetőségeikről, de mi is nagyon sokat tanulunk tőlünk. 

A Szlovák Tudományos Akadémián a mai nyelv a kutatási területe. Pontosan milyen témával foglalkozik most?

Az egyik projektünk a mai nyelv helyzetével foglalkozik Szlovákia és Európa összehasonlítása révén. Pozsonyban, Kassán, Komáromban, Losoncon, Nyitrán, Zólyomban és Zsolnán végeztünk kérdőíves kutatást a mai nyelvhasználatról, a lakosság többnyelvűségéről és arról, mi az emberek véleménye az állam nyelvpolitikájáról. Most pedig a doktori disszertációmhoz nyelvbiográfia segítségével kutatom a többnyelvűség és asszimiláció okait. Ez olyan módszer, amikor a kérdezett személy elmondja, hogyan őrizte meg az anyanyelvét, miért tanult meg más nyelveket, kivel mikor hogyan beszél, és ebben mi befolyásolja. Pozsonyi magyar háromgenerációs családokban mérem fel, hogyan változott az évek során a nyelvi hovatartozásuk.

Édesapja hagyatékából tavaly jelent meg az első feleségéhez, Oľgához írt levelek gyűjteménye. Érdekes élmény lehetett a huszonéves édesapja szerelmi vallomásait olvasni.

Meghatott, mennyire hasonló a gondolkodásunk, és meglepett, milyen keveset változott az évek során – hatvanévesen éppoly játékos bohém volt, mint amikor ezeket a leveleket írta. Sokat tanultam a levelekből arról, milyen nehéz volt azokban az időkben könyveket szerezni, eljutni egy jó filmre. Impulzusokban szegényebb világ volt, mint a mai, ezért apám kiszínezte magának. Nem tudni, mennyi az igazság ezekben a levelekben, és mi az ő fantáziája szüleménye, de nem is fontos, mert az érzései valódiak. Igazi régi vágású gavallér volt.

Titkot is nagyon tudott tartani. Csak a halála után tudták meg, hogy egy korábbi kapcsolatából még ön előtt született egy lánya. Csodálatraméltó az a nagyvonalúság, ahogy az addig ismeretlen féltestvért elfogadták.

Ez elsősorban édesanyám nagyvonalúságának köszönhető. Édesapámra nem haragudhatott, mert már halott volt, amikor ez kiderült, a lányra pedig nem tudott haragudni, hiszen ő nem tehetett semmiről. A sértődöttség helyett meg akarta ismerni Júliát, és amikor elkezdtek találkozgatni, kiderült, hogy sok jó tulajdonságot örökölt apánktól. Lassan mi is elfogadtuk egymást, és szoros baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Tizennyolc éves korunkig nem voltak közös élményeink, de azóta ezt bőven bepótoltuk, sok jót és rosszat is megéltünk együtt. Ha apánk lát bennünket, akkor most mosolyoghat a bajsza alatt, hogy végül minden jól alakult.