Egon és a romlandó test szépségei

Megbotránkoztatás volt az egyik célja, elérte. De pusztán ettől még nem lett volna belőle a művészettörténet ikonja. Kellett hozzá egy botrányos vonalvezetés is, meg az, hogy úgy ábrázolja a meztelen életet, mint a halál táplálékát.

Meggyötört aktok

Alig több mint egy évtizedet felölelő életműve tömény, tudatos, fókuszált munka lenyomata. Öntörvényű, koherens formanyelve már magában is sokkol, ezt tetézi a témaválasztás: Schiele főleg aktokat és önarcképeket festett. 1890-ben született osztrák apától és cseh anyától. Apja állomásfőnök volt, akihez Egon erősen kötődött. Tizenöt évesen sokk volt számára, hogy Adolf Schiele vérbajban meghalt.

Anyja és nagybátyja segítségével különösebb problémák nélkül eljutott a festőakadémiára. A klasszikus irányzatok nem érdekelték, Gustav Klimt és a Jugendstil annál inkább. Az akkor tetőző irányzat, a szecesszió meghatározó festője felkarolta Schielét: képeket vásárolt tőle, modelleket szerzett neki. Klimt hatása Schiele művészetén 1909-ig egyértelműen kimutatható. Klimt neve már korábban is egyenlő volt a botránnyal, kibontott hajú, pucér nőalakjait a bigott-konzervatív erkölcsök szerint gondolkodó, ókonzervatív politikai vezetésű osztrák társadalom elfogadhatatlannak, károsnak tartotta. Schiele sokkal tovább ment, mert míg Klimt bájos és idealizált aktjai a laikus bírálókat leginkább csak fedetlenségükkel irritálták, Schiele brutális naturalizmusa a szenvedő test mellett a megcsonkított lélek erejével is sokkolt, a fedetlen testek olyan részleteivel, amelyek ma, száz év elteltével is felkavaróak. Első önálló kiállítása megszervezésében is Klimt segített neki 1908-ban. Schiele mindössze 18 éves volt ekkor.

Város, vidék, börtön

Egy időben népszerű volt a mendemonda, hogy Schiele és Adolf Hitler ismerték egymást, mert mindketten az Akademie der Bildenden Künste-ben tanultak. Csakhogy Hitlert ide fel sem vették, Schiele pedig 1909-ben otthagyta, mert megalapította néhány festővel a Neukunstgruppét. 1912-ben Budapesten is rendeztek tárlatot, ahol Schiele képei is helyet kaptak.

Egon Schiele tehát tizenkilenc éves volt, amikor 1909-ben új korszakot kezdett: kislányokról festett aktokat. A fogadtatás nem volt túl szerteágazó: ez nem festő, hanem maga az antikrisztus – őrjöngött a közvélemény. Szakmai körökben viszont megbecsülték, és nem lett afféle száműzött festő, hanem viszonylag korán kiállítási lehetőségeket kapott.

1911-ben beleszeret Klimt egyik korábbi modelljébe, Valerie Neuziba, aki a képein Wally néven jelenik meg. Schiele és Wally a bécsi élet elől menekülve elhatározta, hogy a férfi édesanyjának szülővárosába, Krumauba költöznek (itt jelenleg egy Schiele-múzeum is található). Itt sem volt azonban maradásuk, és a Bécstől 35 km-re fekvő Neulengbachban telepedtek le, ahol inspiráló volt a környezet és megfizethető a műterem. Schiele alkotóhelye hamarosan a romlottság jelképévé vált, exhibicionista művészetével a konzervatív, kispolgári Ausztriát és a gyűlölködő lakosságot mélyen megdöbbentette, olyannyira, hogy 1912-ben 24 napot börtönben kényszerült eltölteni. Közszeméremsértés és kiskorúak elcsábítása volt a vád. A letartóztatás alatt több mint 100 pornográfnak minősített képét elkobozták, a bíróságon pedig egyet el is égettek. Végül beszámítván a huszonegy nap őrizetben töltött időt, mindössze három nap volt a büntetés, ez alatt született meg egy tizenkét festményből álló alkotása.

Egy kor és két festő vége

1915-ben Schiele megismerkedett a műtermével szemben lakó testvérpárral, Edith és Adele Harmsszal. A középosztálybeli Edith és a kicsapongó, művészlelkű Egon között szerelem szövődött, és áprilisban eljegyezték egymást, a lány családjának ellenszegülésével nem törődve pedig júniusban összeházasodtak.

Életének befejező epizódja sem tér el nagyon témaválasztásaitól. 1918 októberében hat hónapos gyerekükkel várandós felesége meghal spanyolnáthában, pár napra rá pedig a festő is. Huszonnyolc évig élt. Érdekes, hogy néhány hónappal korábban halt meg Klimt is, így egyikőjük sem érhette meg a Monarchia felbomlását, és az új világrend, az új stílusok megjelenését. Sosem tudjuk tehát meg, miket festett volna Schiele ötven- vagy hetvenévesen. Kortársa, Aldous Huxley brit költő-filozófus is feltette ezt a kérdést: „Nem igazán tudjuk, hogy tovább tudott-e volna lépni abból az önsajnáló kamaszos szorongásból, amely művészetének fő témáját adta. (...) A maga hisztérikus módján sok fiatal félelmeit és szorongásait ki tudta fejezni. Csodálatos, felkavaró és meglepően ártatlan.”

A bécsi Albertina múzeum tíz-tizenöt évenként, megbízható rendszerességgel kiállítja Schielét. Idén márciusban is ez történt. A csomagolópapírra vagy épp hagyományos vászonra festett alakok, testrészek, pózok, tekintetek látványa fizikai közelségből még erősebb élményt adnak.

Kemény kontúrok

Háttér Schiele egyes képein szinte nem is létezik, mintha porba dobott testeket látnánk. Még aktjai is az élet elszenvedését sugallják, a szemlélőnek pedig nincs választása: szomorú helyzetek szomorú tanúja lesz.

Krisztus szerepében

1918-ban Egon Schiele ötven alkotásával részt vehetett a szecesszió 49. bécsi kiállításán, ami óriási szakmai elismerés volt a fiatal festőnek. A rendezvényre plakátot is tervezett, amelyen az utolsó vacsorát ábrázolja, Jézus alakjára pedig saját önarcképét festette. Botrány lett ebből is, de hát nyilván megszokta. Egyébként ő volt minden idők legtöbb önarcképét termelő alkotója: több mint száz autoportrét hozott össze, közülük néhányon olyan testrészét is feltüntette, amelyet önarcképeken csak nagyon indokolt esetben szokás.