De mégis: Hogyan lesz valakiből diplomata?

Az olvasó nyilván nem elégszik meg azzal a magyarázattal, hogy valakiből úgy lesz nagykövet, hogy kap egy papírt a köztársasági elnöktől, és azzal elindul a nagyvilágba. Ha a diplomácia szakma, az ember úgy képzelné, hogy ugyanúgy ki kell tanulni valahol, mint bármilyen más szakmát vagy foglalkozást. Az orvos az orvosi egyetemet végzi el, a mérnök a műszaki egyetemet, az erdész meg az erdészeti főiskolát. S valahogy így van ez a diplomatákkal is. Legalábbis a kommunizmus éveiben mindenképpen így volt.
A diplomatára külföldön sok veszély leselkedik, ami aláaknázhatja hűségét az őt kiküldő államhoz. (Gondolták az akkori vezetők, és sokan még most is ezt gondolják.) Ezért a régi rendszerben nem válhatott akárkiből diplomata. Csak az ideológiailag legmegbízhatóbb és szakmailag megkérdőjelezhetetlen intézmény abszolvenseinek adatott meg ez a kitüntetés. Az intézményt úgy hívták, hogy Moszkovszkij Goszudarsztvennij Insztyitut Mezsdunarodnih Otnosenyij (Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézete), a MGIMO. Ide jártak a diplomatajelöltek az összes kommunista országból.
Hja, „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”, idézhetnénk a nép hangját, meg József Attilát. (Hogy milyen kritériumoknak kellett megfelelni, hogy valaki egyáltalán kijusson a moszkvai akadémiára, az egy külön kérdés.) Kollégáim elmondása alapján azért nem volt az olyan rossz. A diákok tényleg színvonalas képzésben részesültek, ráadásul mindenki megtanult (az oroszon kívül) legalább két idegen nyelvet. Persze, mindezt jól megfűszerezve és megspékelve kommunista ideológiával meg „béketannal”.
Közvetlenül a rendszerváltozás után tehát a csehszlovák külügyminisztériumban majdnem kizárólag csak „moszkovitákkal” lehetett találkozni. Jiří Dienstbiernek, az első csehszlovák külügyminiszternek és új csapatának volt egy-két álmatlan éjszakája, amíg a két társaság összeszokott. Nyilván nem lehetett mindenkit azonnal lecserélni, és nem is lett volna célravezető. Több száz, nyelveket beszélő, a diplomáciában jártas szakértőt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra leakasztani a szögről. Egyébként pedig a „moszkoviták” magas fokon művelték (és művelik még ma is) saját nélkülözhetetlenségük mítoszának ápolását. Általában önmagukat tartják az egyedüli valódi „karrierdiplomatáknak”.
A szlovák vezetőkben már 1990-ben felmerült, hogy a tagköztársaságnak önálló külkapcsolatokat kellene ápolnia. Meg is alakult a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériuma. Egyik fő feladata az volt, hogy Szlovákiát „aktívan prezentálja” külföldön. Ám a legtöbb karrierdiplomata Prágában maradt, ezért utánpótlásról kellett gondoskodni. 1991-ben a Comenius Egyetem Jogi Karán megalakult a Nemzetközi Kapcsolatok Intézete, egy kétéves nappali posztgraduális diplomataképzést nyújtó intézmény. Ennek a végzős hallgatói alkották később a moszkoviták mellett a pozsonyi minisztérium másik kemény magját.
A külkapcsolatok első minisztere Milan Kňažko lett, majd Vladimír Mečiar első leváltása után Ján Čarnogurský miniszterelnök vette át ideiglenesen a külügyi tárca irányítását, utána pedig a választásokig Pavol Demeš látta el a funkciót. Az önállósult szlovák állam első, rendes külügyminiszterének megtisztelő címét ismét Milan Kňažko viselhette. Összesen tizenkét külügyminisztert fogyasztott el Szlovákia 1993 januárjától napjainkig. A húsz év nagyobb részében moszkoviták vezették a külügyet, minden fontos pozíciót elfoglalva, nemcsak a miniszteri bársonyszéket. A nem moszkovita miniszterek meg hozták magukkal a saját embereiket, akik azután, ha kellőképpen alkalmazkodók voltak, maradtak (maradhattak) a kötelékben. Közülük sokan valóban rátermett, művelt, nyelveket beszélő emberek voltak, többnyire az akadémiai szférából jöttek, ám előzetes diplomáciai tapasztalat nélkül.
A külügyminisztérium dolgozóinak negyedik nagy csoportját annak a fiatalabb nemzedéknek a tagjai alkotják, akiket már a kilencvenes évek közepén gombamód szaporodó diplomataképzők termeltek ki, persze, sokkal nagyobb számban, mint amit a külügyminisztérium abszorbeálni tud.
És hogyan lesz valakiből nagykövet? Az egyik út az, hogy végigjárja a szamárlétrát, az egyes rangokon keresztül egészen a nagykövetig. Ez a diplomáciai karrier, csúcsára érni akár húsz-huszonöt évig is eltarthat. Csúcskarrierből viszonylag kevés van, a letöltött szolgálati évek száma mellett eléréséhez egy jó adag szerencse, no meg „kedvező széljárás” is szükségeltetik. A nagyköveti helyek körülbelül egynegyedét azonban nem karrierdiplomaták töltik be, hanem egyéb „köztiszteletben álló személyiségek”. Vagyis politikai jelöltek.
Politikai jelölt és politikai jelölt között óriási lehet a különbség. Vannak olyanok, akiknek a politikai támogatottságon kívül más „erényük” nincs. Vannak aztán mások, akik egyéb kvalitásokkal is bírnak, és kiválóan megállják a helyüket a posztjukon. Olykor jobban, mint a karrierdiplomaták. A végén talán majd kiderül, én melyik fajtához tartoztam.