Csúcsra pörögve

„Én ma is lovagnak érzem magam. Harcos, romantikus lovagnak, aki mindig megtalálja a kiskaput, és megszerzi a hőn óhajtott kincset.” Senki szigete. Friss arc a mozivásznon: Mohai Tamás.

Ez a profilja, mondja. A finom lezserség. De nem titkolja: ahogy ösztönös, úgy megcsinált is. Na jó, csak egy kicsit!

„Hiú ember vagyok, aki kívül is, belül is odafigyel magára. Ügyelek a nyugalmamra, a lelki egyensúĺyomra. Valószínűleg öröklődött történet is ez nálam, mert az édesanyám laza nő, pedig ügyvéd, aki ezotériával is megfertőződött. Ez csak azért vicces, mert a munkájának kritériuma, hogy lojális és reális legyen. Erősen kell összpontosítania. Ehhez képest ködös, hóbortos lélek. Beszélgetéseink nagy része általában emelkedett, többről szól, mint egy egyszerű *üljünk le, és dumáljuk meg*. Valamilyen szinten rám ragadt tőle ez a fajta hozzáállás. A dolgokhoz. De apám dumáját is örököltem. Mindig tudja, mit kell mondani. Állatorvos. Azt vallja: az állatokhoz az embereken keresztül vezet az út. Nagyon jól kommunikál, kitűnő ritmusban dicsér, beszél, megjegyez. Néha sokat viccel, akárcsak én. Gimnáziumi és főiskolai osztálytársam, Molnár Áron, a Vígszínház színésze mondta évekkel ezelőtt, hogy ne vicceskedjek annyit. Hogy csak minden harmadik poénomat süssem el. Van igazság ebben, de közben élvezem, hogy úgy működöm, ahogy. Így állok az élethez, a helyzetekhez. Lazán, felszabadultan kebelezem be a világot. Az energia, a kisugárzás, a lezserség, talán még a magabiztosság is belém van kódolva. Néha előfordul, hogy a lazasággal akarok elfedni valamit, miközben magamhoz próbálok a legőszintébb lenni. Ha átverjük magunkat, onnantól fogva nincs értelme semminek.”

Kisvárosból, Veresegyházról jött, ott indult az élete. Korán önállósult. A gimnáziumot már Budapesten végezte. Kamaszként kint ült a házuk tetején. Tépte a húrokat, sírásig énekelt. Verseket is írt, gyúrt és csajozott, futballozott. Bármit csinált, élvezte.

„Hiperaktív gyerek voltam. Verset mondtam minden évben, műsorvezetőnek hívtak vissza különböző produkciókba, felfedezték a színészi ambícióimat. De mert túlpörögtem, gyógyszert akartak adni, hogy lelassuljak egy kicsit. Mondtam anyámnak: ha azt akarod, hogy gyógyszerekkel torzítsák el a fiad személyiségét, akkor csak tömjék belém a hülyeségeket, de az, hogy így pörgök, nekem tök természetes. Most is nagy a mozgásigényem. Ezért a roller is, mert azzal cikázom a környéken. Kölyökként sajtkukac voltam. Magatartásbeli problémákkal küzd, jelezték a tanáraim. Nehezen kezelhető a gyerek energiaraktára, írták a szüleimnek. Felrobbantja az iskolát. Paroláztam is. Hahotáztak rajtam a többiek, a tanárnő hülyére nevette magát. Érezhető volt az exhibicionizmusom. Az eszköztáram használata, a humorfaktorom durvább, mint az átlag. Édesanyámnak üzenték többször is, hogy csináljon már velem valamit. Így kerültem Pestre, ahol az irodalmi színpad által kinyílt előttem egy új világ. Fantasztikus volt, jók tudtunk dolgozni, képviseltünk valami közöset. De még fel sem vettek a gimnáziumba, amikor hívtak a Bárkába, A Pál utcai fiúkba. Ott tapasztaltam meg, hogy milyen együtt játszani úgy, hogy van valami összeszikrázás. A kis Pásztor voltam, a gonosz vörösinges, bár Nemecsek Ernő szerepére pályáztam. Úgy is mutatkoztam be, hogy Nemecsek Tamás. De tetszett, hogy gonosz lehettem, és nem egy szépfiú. Jó volt piszkosnak, mocskosnak, stiklisnek lenni. Molnár Áronnal a gimnáziumban mi voltunk a faltörő kosok és a legjobb barátok. Nyolc közös év van a történetünkben. Csodás idő voltak. Hallgattak ránk a többiek. Kitaláltunk valami ökörséget, és jött utánunk mindenki.”

Még gimnazista, tizenhét éves, amikor Esztergályos Károly hívja főszerepre készülő filmjébe, a Férfiaktba. Nem vállalta el. Gálffi Lászlóhoz fűzte volna intim viszony, de attól tartva, hogy később majd így emlékeznek rá, lemondott a lehetőségről.

„Ha később, már a pályám során talál meg egy ilyen szerep, elfogadom. Első komoly lehetőségként inkább eltoltam magamtól. Én ezt ma is jó döntésnek tartom. Dupla gázsiért sem vállaltam volna. De egy másik szerepben így is ott vagyok a történetben. Annyira aktív voltam a forgatáson, sztoriztam, találós kérdéseket tettem fel, és ez annyira tetszett a rendezőnek, hogy szöveges szerepet adott. Ott vagyok szétesve a házibuliban, füvezek én is, mint a többiek. Ezen a forgatáson találkoztam először Gálffi Lászlóval. Nem volt meg minden versem a felvételire, egy könyvtárszobában készítették elő a soron következő jelenetet, amikor kezembe vettem Csorba Győző kötetét. Láttam egy nagy fotelt és egy szétnyitott újságot. Megszólalt mögötte egy hang: *Készül a színművészetire?* Igen, készülök. *Jó, készüljön!* Szakállas volt az illető, nem ismertem, gyorsan visszatette maga elé az újságot. Ki ez a fickó? Milyen furcsa hangja van! Hogy beszél?! A mi generációnk nem ismerte Gálffit, hiszen nem adta el a lelkét értéktelen dolgokhoz. A barátaim sem tudták, ki ő, csak az idősebbek. Utólag, már a felvételin döbbentem rá, hogy én vele beszéltem a forgatáson. Ránéztem, köszöntem neki, basszus, ez az a fickó, aki ott ült a fotelben.”

Sokat tanult a főiskolán, állapítja meg. Beszédet, mozgást, fókuszálást, koncentrációt, hogy az energiáit egyben tartsa, de azt is, hogy nem torkolhatnak viccekbe a próbák. Színházi gondolkodásra, emberelemzésre is megtanították. Hogy rendbe szedje az agyát, megrendszabályozza a testét, feszítsen a nyegleségén.

„Más szakmát el sem tudok képzelni magamnak, csak ezt. Egy szöget nem tudok beverni. Se térképet olvasni, se tájékozódni. Földrajzból buta vagyok. A magyar! Mindig az irodalom. A humán dolgok. Az önkifejezés. A megfogalmazás. Ezek működnek az életemben. A filozófiadolgozatomra azt írták: tele van jó gondolattal, csak nem tükröz komplex rálátást az egészre, nincs összefogva. Ezért nem tudnék rendezni. A saját feladatomat végre tudom hajtani, a fürdőkádban ülve ki tudok valamit találni. A főiskola felnevelt. Apám helyett ott Gálffi volt az apám. Csodálatos figura. Mi voltunk az első osztálya. Főzött nekünk. Kölcsönadott, segített, egyengette az utunkat. Minden január elsején osztálytalálkozót hív, amelyen élménybeszámolót tartunk. Apának hívtuk őt, ő meg úgy viszonyult hozzánk, mintha a gyerekei lettünk volna. A legjobb ember volt, akinek a keze alá kerülhettünk.”

Ljudmila Ulickaja Odaadó hívetek, Surik című regénye alapján minden asszony dédelgetett álmát testesíti meg a Rózsavölgyi Szalonban. A jóképű, önzetlen, segítőkész fiút, aki minden elvárásnak megfelel. Fazakas Péter Szabadság-Különjárat című tévéfilmjében ő Banovich, a másodpilóta. Nemrég Kertész Imre Sorstalanságát mondta fel rádiójáték formájában. Török Ferenc új filmjében, a Senki szigetében övé a főszerep.

„A Sorstalanságra két napot kaptam. Az egész regényt felmondtam. Komoly munka volt. Ulickaja hőse a legjobbkor jött. Akkoriban egyetlen olyan munkám sem volt, amire büszke lehettem volna. Szomorúan üldögéltem gyrost eszegetve a Deák téren. Aztán felhívtam Bagó Bercit, akihez már egy jó munka fűzött, Mr. Pöpec a Pinceszínházban. Gálffi tanár úr csak annyit mondott, miután megnézte az előadást, hogy: *Pofán találta a szerep, igaz?* Furcsa történet ez is. A színházban és az életben általában mindig párhuzamosan futnak a szálak. Valahogy megtalál a szerep aktuális problémája az élet problémájában, és fordítva. Akkor is minden egymás mellett haladt. Két héttel azután, hogy felhívtam Bagó Bercit, már Tordai Terivel játszottam a Rózsavölgyi Szalonban. Fantasztikus volt! *Nézz a szemembe, Tamás! – kérte a próbafolyamat végén Terike –, és mondd azt, hogy igen, Mama! De ne mondd ki egyből, csak pár másodperc múlva! Úgy fogok rád nézni, hogy elsírod magad.* Jól van, Terike, gondoltam, nagy színésznő vagy, de honnan tudod, hogy mit fogok érezni? Főpróba, ránézek, ő rám, és majdnem elsírtam magam. Olyan tudás, olyan tisztaság, olyan biztonság van a szemében, hogy tényleg azt éreztem: tessék innen elvinni! A múltkor el is sírtam magam. Terike észrevette. *Na, na! – figyelmeztetett. – A kifeszítettség a lényege az egésznek.* Surik életét csupa nő szegélyezte, ők nevelték fel, nem volt apaképe, egy férfi, aki irányt mutatott volna neki. S akkor elmondja, hogy ő el akar menni, de csak egy vagy két hétre, aztán megint megkeresi azokat a nőket, akiknek szükségük van rá. Ha Suriknak kell lennem, pillanatok alatt azzá válok, de már egyre könnyebben tudom letenni a lantot este tízkor, és visszavenni azt, ami én vagyok. Ulickaja látta az előadást. A végén feljött a színpadra, s amikor meghajoltunk, azt mondta, hogy: *Maguk olyan mélységet és drámát csempésztek a mondatok mögé, ami miatt megéri színházba járni.* Nagyon örült. Mesélte, hogy mire kijött a könyve, Surik már nem élt, én meg a külső személyiségjegyeimmel is hasonlítok rá. Hogy még az anyajegye is ott volt, ahol nekem van. Én ettől teljesen elolvadtam. Surik anyukája úgy dicsért meg, mint a fiát.”

Hogy milyennek látta Ulickáját, napjaink egyik legjelesebb, világszerte elismert íróját?

„Hihetetlenül energikus nő. Nagyon izgalmas személyiség. Árad belőle az érzelem. Szorongatta a kezem. Egyezett a fejében megszületett kép azzal, amit a szeme elé tártunk. A következő előadásra úgy álltam ki, azzal az önbizalommal, hogy én tényleg Surik vagyok, és ezt az érzést neki köszönhetem. Öt nővel van szoros kapcsolatom a darabban. Semmi naturális, jelzés az egész. Meg akartam csókolni az előző barátnőmet, és elfordult tőlem. Látta az előadást. Azt kérdezte: *Mikor néztél rám úgy, mint arra a lányra, akivel a színpadon vagy?* Drágám, nekem az a feladatom, hogy ilyen legyek, mondtam. Valami olyasmit sikerült mutatnom, amit elhittél, s erre büszke kellene, hogy legyél! A friss barátnőm szerencsére másképpen reagált. Azt írta üzenetben az egyik előadás előtt: „Aztán nehogy kamusmárolj! Mindent bele!*”

Fazakas Péterrel egy reklámfilmben dolgozott először. A Szabadság-Különjárat ötvenhatos történet mindenre elszánt fiatalokról, akik eltérítenek egy repülőgépet. A nagy berobbanást, a népszerűséget Török Ferenc filmje, a Senki szigete hozta meg számára. Kallódó kosaras egy abszurd pesti mesében.

„Nagyon örültem, hogy megtalált ez a szerep. Nem áll tőlem távol a vékony, rokonszenves srác figurája, inkább a kosarast kellett csiszolgatni, hogy elhiggyék, nekem az is megy. A személyiségemnek most mégis azt a részét kellett használnom, amelyikbe a lányok bele tudnak bolondulni. A lezserségemet, a vagányságomat. A Senki szigetében Margitai Ágival játszhattam, aki frenetikus színésznő volt. A József Attila Színházban Béres Ilona unokája voltam, most Vándor Éva ajánlott be egy készülő produkcióba. Egyik előadás hozza a másikat. Huszonhat éves vagyok. Küzdök. Szinte semmire nem tudom elfogadni azt a választ, hogy nem lehet. Mindent lehet. Csak meg kell szerezni hozzá a kulcsot. Harcolni kell.”