Csendben és viharban

Megindító szerelmi történet hőse a Viharsarokban. Szabolcs, a németországi focicsapatból hazatért játékos új életet kezd egy isten háta mögötti tanyán. Felújítja az örökül kapott viskót, s kinti kapcsolatából kilépve itthon esik szenvedélyes szerelembe. Széllel szemben szeretni azonban nagyon nehéz arrafelé, ahol amúgy is óriási viharok dúlnak.

Mekkora fordulatot hozott az életében a Berlinalén bemutatott Viharsarok? Szakmai vonalon milyen változásokat köszönhet a filmnek?

Bizonyos fokig naiv álom volt a részemről, amit öt évvel ezelőtt, a film külföldi sikere után elképzeltem. Azt hittem, válogatásról válogatásra megyek majd, megkeresnek forgatókönyvekkel, és minden évben szerepet kapok valamilyen játékfilmben. Ez így nem történt meg, az életemen mégis nagyot lendített a Viharsarok. Először is: otthonra találtam a Rózsavölgyi Szalonban. 2014-től majdnem minden évben volt ottani bemutatóm. Korábban alternatív közegben és független színházi előadásokban szerepeltem. A Viharsarok után a szakma több neves rendezője rám köszönt, mert látták a filmet, s ez piszokul jólesett. Képbe kerültem. Tudják, ki vagyok. És bár nem kaptam évente négy forgatókönyvet, az elmúlt öt év alatt volt tizenkilenc színházi bemutatóm és öt filmes munkám. Senki nem mondta, hogy azért akar velem dolgozni, mert nagyon jó voltam a filmben, de volt rendező, akinek ezzel keltettem fel az érdeklődését. Böhm Györggyel például többször dolgoztam már. Ő gyakran visz magával. Gondolkodik bennem.

Császi Ádámmal is termékeny a kapcsolata, hiszen a Viharsarok óta most volt a harmadik közös színházi bemutatójuk. De Varga Ádámhoz, a filmbeli partneréhez is több előadás köti. Mi ez hármójuk között, egyfajta szakmai vérszerződés?

Igen, kimondatlan szerződés. A Rózsavölgyi Szalonban Az ismeretlenben, az Átriumban a 12 dühös emberben, a Jurányi Inkubátorházban a Nagy vacsorában dolgozunk hárman együtt. Varga Ádámmal pedig még a Diplomáciában is, szintén a Rózsavölgyiben és A félőlényben, a Karinthy Színpadon. Vele néha többet vagyok, mint a barátnőmmel. És ez is a film hozadéka. Már a forgatás során benne volt a levegőben, hogy továbbra is dolgozunk majd együtt, hiszen annyira egymásra tudunk hangolódni. Mivel a Viharsarok castingja közel egy évig tartott, félszavakból, de a nézésünkből is értettük egymást. Barátok lettünk. Császi Ádám szeret bennünket. Kedveli a munkáinkat, ahogy mi dolgozunk Ádámmal.

Elvégre tetőtől talpig ismerik egymást.

Szőröstül-bőröstül.

Nagyon mély érzelmekkel, mondhatnám, barátságon túli emóciókkal kellett élniük a kamera előtt, azóta mégis minden közös munkájukkal a nulláról indulnak. De megingathatatlan lelki és komoly szakmai alapokon építkezhetnek.

Miután leforgattuk Ádámmal a filmet, nem is gondoltam, mennyi minden közös bennünk. Pedig két különböző karakter vagyunk. Ádi Kőszegről érkezett Budapestre, én egy kis faluból, Zalamerenyéből. Mindketten farvízről kerültünk a filmbe, főszerepre! Ami közös bennünk: a kitartás, a kíváncsiság, a nyitottság. Csinálni akarunk valamit, és ez nagyon erős szövetség köztünk. Kapocs ahhoz, hogy együtt gondolkozhassunk, együtt létezhessünk. A Viharsarokban egyenrangú partnerek voltunk. A színházi előadásokban mindig más rajtkövön állunk. Hol én kapok főszerepet, és Ádi a mellékszereplő, hol fordítva történik. Ő a főszereplő, és én játszom több kis szerepet. A 12 dühös emberben is egyenrangúak vagyunk, de egyikünk sem abszolút főszereplő. A Viharsarokból eredően közös múltunk van, ismerjük egymás intim szféráját, de tudunk a másik hülyeségeiről is. Mintha testvérek volnánk. Örülök, amikor együtt dolgozhatunk. Sokkal oldottabban próbálok vele, mint olyan valakivel, aki mellett esetleg befeszülnék. Egy alkotói folyamatban kedvezőbb helyzet, ha a partnerek ismerik egymást.

Utánanéztem: több mint húsz előadása van egy hónapban.

Ez is a film hozadéka. Pesten is, Budán is több helyen játszom. Mágneses naptár van kirakva a hűtőmre, és heti bontással szétírom, mikor, hol, miben szerepelek.

Volt rá példa, hogy „tévedett” a naptár?

Egyetlenegyszer. Cipeltem is keresztként a hátamon. Nagyon nagy gyomrosként ért ez engem. Elég lelkiismeretes ember vagyok, aki szeret felkészülni, pontos lenni. Nem szoktam ellébecolni a dolgokat. Maximalizmusom nem ismer határokat. Nyolc éve történt, pályám elején. Elfelejtettem beírni a naptárba egy délelőtt 11 órás előadást. De csak azért, mert kiütötte egy másik. Délelőtt 10-től összpróbám volt a város másik pontján. A telefonom természetesen ki volt kapcsolva, nem értek el. Délután, ahogy bekapcsoltam, láttam, hogy hatvannyolc nem fogadott hívásom volt. Mindenki keresett a másik színházból. A rendező, az igazgató, a kollégáim. Életemben nem süllyedtem olyan mélyen a földbe, mint akkor. De pótoltuk az előadást. Eljátszottuk később.

A világ kapuját is a Viharsarokkal léphette át. Nagy utat tett meg a filmmel.

Nyolcvankilencben születtem, de huszonöt évesen már körbeutazhattam a földet egy munkámmal. Ez óriási ajándék volt. Mintha meghallgatásra talált volna az imám, hogy utazni szeretnék, megismerni különböző kultúrákat. Mexikóban sokat nevettek a filmen. Tajpejben néma csendben nézték végig, Tel-Avivban körbefogtak a nézők a vetítés után, és megérintettek, fogdostak. Egyáltalán nem zavartatták magukat. A mai napig kapok gratulációkat a világ minden tájáról, ahol forgalmazták a filmet. Vadidegen emberek írnak. Különböző korosztályok, férfiak és nők. Egy tajpeji anya azt írta, el sem tudom képzelni, mennyit tettem a fiáért. Már ezért is megérte. Volt, aki azt írta, boldog lenne, ha velem tölthetne egy éjszakát. Öt évvel a bemutató után még mindig ilyen erős utóélete van a filmnek.

Játszott nemrég egy kanadai–amerikai kémdrámában is.

X-Company a címe. Egy Tomek nevű lengyel partizán vagyok benne. Eredetileg egynapos szerepre kértek fel, de annyira tetszettem a producernek és a rendezőnek, hogy a válogatás után jelezték, találnak majd nekem egy másik szerepet. Ó, persze, gondoltam, így kell elegánsan lepattintani. De egy hónappal később, amikor már Korčula szigetén nyaraltam, jelezték, hogy három epizódban leszek kiemelt mellékszereplő. Valóban írtak rám egy szerepet. Tartották a szavukat. Küldték a vízjellel ellátott forgatókönyveket, nehogy valakinek kiadjam őket, és még lőni is megtanítottak a szerephez. Tomek ugyanis kulcsfontosságú információt ad át a főszereplőnek. Elmondja neki, hogy melyik vágányra érkezik a náci szerelvény, ahová bombát rakunk, hogy felrobbantsuk. Lett egy történetem a filmben. Amerikából írt nemrég egy barátom, akit már tíz éve nem láttam. Hogy nem hisz a szemének: Zalamerenyén együtt gyermekeskedtünk, most meg a tévében néz egy sorozatban.

Van egy bemutatásra váró kisjátékfilmje is, a Tekintetek. Mártírtörténet, egy hősi halált halt szentendrei papról, akinek a kihallgatótisztjét játssza. Ő löveti a papot a Dunába, aztán a hadbíróság őt is kivégezteti. A pásztorban is holtan végzi. Lelövik, mint egy kutyát.

A Viharsarokban hasba szúrnak, és elvérzek. Kamera előtt irtó izgalmas megélni egy ilyen helyzetet, de az anyukámnak nyilván felkavaró a kisfiát meghalni látni. A félelemből természetesen nekem is kijutott, hiszen keveredik bennem az ösztönös, gyerekkoromból cipelt halálfélelem és egy megfoghatatlan érzés, hogy ez csak játék. Rárakják a műhasat a hasamra, és érzem, hogy hol jár a kés hegye. Vagy A pásztorban beépítette a tűzszerész a ruhám alá a robbanótöltetet, és kezembe nyomta a füldugót, mert nagyot fog szólni, amikor a művér kirobban a golyó becsapódása után. Figyelmeztetett is, hogy utána fél óráig sípolni fog a fülem. De ha futok, vigyázzak, nehogy látsszon a neonzöld vagy citromsárga füldugó, mert akkor újra kell venni a jelenetet.

Megrázó élmény lehet meghalni.

Sean Bean-nek ebből lett elege. Nemrég nyilatkozta, hogy nem vállal el többé olyan szerepet, amelyben meg kell halnia, mert besokallt a filmbeli halálaitól. Értem őt.

A nevével soha nem volt gondja? Megkérdezik még, hogy rokona-e Sütő Andrásnak, korunk egyik neves magyar írójának?

Az első öt évben rengetegen bombáztak ezzel a kérdéssel. Hogy akkor az ő fia vagyok? Vagy erdélyi? Netán az unokaöccse? Családtagja? 2006-ban meghalt Sütő András. Emlékműsort rendeztek a tiszteletére Nagykanizsán. Én olvastam fel részleteket az írásaiból. 2010-ben állok az Oktogonon, a villamosmegállóban. Jön velem szembe kicsit elázott hangulatban egy alternatív színházi rendező. Mögöttem az akkori Nemzeti Színház plakátja, amely Sütő András drámáját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját hirdette. „Na, látom, neked bejött az élet!” – hajolt hozzám a rendező. Ez volt az összkép. De azóta, hogy a Viharsarok elején ki van írva a nevem, nem foglalkozom ezzel. Már tudják, hogy én vagyok az a színész. Az élet pedig valóban bejött. Egyenesben vagyok.

A teljes cikk a Vasárnap 50. számában jelent meg!