Csata a grundért

cs. liszka

Lassan három éve, hogy nagypénteken, EP meg nem élt 67. születésnapján a budapesti Vígszínházban láthattam-hallhattam A Pál utcai fiúkat, Dés zenéjével, Geszti és Grecsó szövegével a gittegyletet meg a grundot, megtapasztalhattam, fizikailag érezhettem azt a hatalmas energiát, amit az a sok fiatal az őrületes teljesítményével, lelkesedésével, odaadásával generált a színházteremben, de ahogy akkor írtam, szerintem még azon túlra is. Nem akkor azonosultam először Nemecsekkel (nemecsekkel), de akkor örültem csak igazán, hogy megtettem. Azóta is a hatása alatt vagyok, pedig nemsokára EP meg nem élt 70. születésnapját ünnepeljük. Ünnepeljük? Micsoda otromba szó ez ebben a kontextusban! Siratjuk. De most még nem ez az apropója annak, amit mondani akarok, bár a hiánya naponta belénk mar (igen, belénk, mert abba is, aki nem tud róla). Most, hogy négy év után ismét választunk, még intenzívebben tolakodnak elém felülírhatatlan erkölcsi tézisei. De ez sem az, ami vagy két hete kikívánkozik belőlem, hanem maga a grund, és a grundért való küzdelem módja. Itten, minálunk. Ma, 2020-ban!

És mivel mint tudják, leginkább klasszikusokat idézek (EP-t és magamat), visszanyúlnék ahhoz a három évvel ezelőtti szövegemhez, hiszen ahogyan a Molnár-mű keletkezésének ideje óta, úgy bizony ez alatt a három év alatt sem változott semmi. Kiindulási pont a grund. Történetesen a Pál utcaiak játszótere. Ott lehet csak igazán nagyokat kalandozni, nem olyan tét nélküli, mint a Füvészkert, ahová a vörösingesek szorultak. Oda vágyik mindenki. De nem ám úgy, hogy együtt játszanak, hanem kitúrásos alapon. Elvenni, ami megtetszik, einstandolni, hogy a regény eredeti kifejezésénél maradjunk (1906-tól, láss csodát, egy irodalmi mű közvetítésével lett közismert a kifejezés). Mint minden ilyennél, van áruló, van haláláig hű kisember, van különböző belviszály, meg van katonás fegyelem is. Csak valahogy Bokát nem vélem megtalálni, az okos és igazságos grundvezért, de Áts Ferit sem ám, a militáns, mozgósító erőn túl! Azt az Áts Ferit, aki képes kezet nyújtani a legyőzőjének, aki fejet hajt az ellenfél teljesítménye előtt. Ezért nem lehet itt, Közép-Európa-szerte minden tekintetben biztonságos közeget kiépíteni, mert a legyőzött, a vesztes sosem ismeri el a vereségét, nemhogy megköszönje a nemes harcot, mert nemes harcok itten már régóta nincsenek (lehet, hogy soha nem is voltak), de még csak a látszatjukra sem ad senki. Csak sárdobálás és kölcsönös undor van. A választópolgár meg ha tájékozatlan, és csak a kampányok és pártpropagandák alapján kíván dönteni, úgy megcsömörlik ettől a nemtelen harctól, hogyaszongya, ha harc, legyen harc, ha köpködés, legalább ne a magyar köpködje a magyart, s kinyitja a grund kapuját a masírozó rendrakóknak. Aztán már majd süthetjük. Hiába ismételgetjük majd, hogy mi nem erre gondoltunk, amikor véresen aktuális lesz az óh, én nem így képzeltem el a rendet. Hát hogy? Mit képzelünk el a rend alatt most, amikor még nem késő?

Azt képzeljük, hogy aki ököllel tüntet, az csak az ellentüntetőre üt? Azt képzeljük, hogy akit ütnek, az előbb-utóbb nem fog védekezni, ha kell, akár visszaütve is? És mit képzelünk, ha mégoly tájékozatlanok és tudatlanok vagyunk is a múltunkat illetően, hogy csak kampányok és pártpropagandák alapján ismerjük a történelmet, de akkor is, mit gondolunk, mitől törtek, törnek ki a háborúk? Hogy a gonoszok, a másik, mindig mindenkinek a másik kitöri?

Kerekezhetünk mi egyik oldalról a másikra, fejre is állíthatjuk a szavazólistákat, sőt magunk is fejre állhatunk, ha mérsékelt és magukra csak valamicskét is adó pártjaink (és nem csak a magyarok) nem versenytársat, hanem ellenséget látnak és kreálnak egymásból ahelyett, hogy verseny végeztével Boka és Áts Feri módjára kezet fognának, és együtt látogatnák a halódó Nemecsekeket, hogy ki-ki a maga képessége, tudása és lehetősége szerint segítse, hátha megmenthető még. De itt a kézfogás széles fronton kimenőben a divatból. Lassan már csak a kegyes kéznyújtások (csókra) és a markok tartása marad.

Vagy az ököl.

 

 

VASÁRNAP volt, a műhely zárva.

Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/7. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?