Burokban, magunkban

A felmérés adatai szerint Szlovákia déli járásaiban (az ún. magyarlakta vidéken) a polgárok sokkal intenzívebben fogalmazták meg a szexuális mássággal kapcsolatos ellenszenvüket, mint északon. Bizonyára vannak olyanok, akik erre azt mondják, hogy a magyar közösségben élőknek a keresztény-konzervatív értékrend szerint alakult ki a véleményük, ezért utasítják el a szexuális másságot. Akkor viszont nem értem, hogy miből alakult ki az az elementáris düh, sőt gyűlölködés, amely az Ausztriából átmenetileg Bősre telepített szír menekülteket fogadta. Csak nem a keresztény értékrendből?

Hosszú ideje figyelem ezt a jelenséget, de elfogadható magyarázatot mégsem találok rá. Hiszen olyan emberekről beszélünk, akik maguk is egy kisebbségi csoporthoz tartoznak, így a másság elutasítását sokszor a saját bőrükön tapasztalhatták. Tudják, mit jelentenek a gonoszkodó megjegyzések, az ízléstelen viccek és a lépten-nyomon jelentkező diszkrimináció. 

Mégis amikor a romákról, a melegekről vagy a migránsokról van szó, ezek a sokat próbált emberek hirtelen hangot váltanak, és a fenti csoportok elutasításában pápábbak a pápánál.

Apropó, pápa. Amikor egy argentin főpap került Szent Péter trónjára, sokan elégedetten dörmögtek. Végre egy szociálisan érzékeny, nyitott ember fogja vezetni a katolikus egyházat. Amikor viszont Ferenc pápa kijelentette, hogy nem az ő feladata ítéletet mondani egy melegről, aki az Istent keresi, sokaknál kiborult a bili. Micsoda, üvöltötték, a pápa eladja az egyházat a buziknak? Amikor pedig arra szólította fel a hívő embereket és saját papjait, hogy szeretettel forduljanak a menekülők felé, és minden módon segítsék őket, még a keresztény főpapok is felhorkantak Kelet-Európában, és néhány keresetlen szóval rendreutasították a Szentatyát.

Emlékszem, amikor jó pár hónappal ezelőtt az Új Szó hasábjain írtam erről a jelenségről, nagyon sok durva levelet és sms-üzenetet kaptam. Nos, kitől? Kisebbségi sorban élő értelmiségiektől.

Az irodalomból ismerjük azt a jelenséget, amikor egy kisebbségi sorban élő ember a sok bántalmazás és megaláztatás hatására szembefordul a saját népével, és az agresszív többség szószólójaként lép fel. De a mi esetünkben másról van szó. Mi, magyarok az elmúlt kilencvenhat esztendő alatt nagyon sokszor megtapasztaltuk a többségi nemzetek expanzióját és agresszivitását. Hál’ Istennek a többségünk mégsem fordult szembe nemzetével, sőt, egyre bátrabban és állhatatosabban kiáll a kisebbségi jogok védelmében. Pontosabban fogalmazva, a saját kisebbségi jogainak a védelmében. Ám egy másik kisebbségi csoport nyomorúságos helyzete már nem érdekli őt. Pontosabban fogalmazva nem is tud róla, mert nem akar tudni róla.

De a szlovákiai magyarok többségét egyéb témák sem érdeklik. Nem tudnak Szlovákia gazdasági helyzetéről, szociális problémáiról, sem a belpolitikai történésekről. Az EU-val kapcsolatos ügyekről nem olvasnak el semmit, a nagyvilágban zajló események sem érdeklik őket. Bezárkóznak kisebbségi fészkükbe, és saját sérelmeiken kívül mással nem foglalkoznak.  

A szlovákiai magyar ember információinak egy részét a bulvársajtóból szerzi be, melyben az ismert színész házassági válsága ugyanolyan teret kap, mint a terroristák vérengzéseiről vagy Aleppó ostromáról szóló beszámolók. További információi az internetes honlapokról származnak. Ám ahhoz már nincs kedve, hogy ezeknek az információknak a valóságtartalmát ellenőrizze. Mivel műveltségi szűrőrendszerében hatalmas lyukak tátongnak, képes bármilyen badarságot elhinni.

Egyszer már fel kellene ébredni, és ki kellene törni ebből a burokból. Olvasni és művelődni kellene, nyelveket tanulni, és kapcsolatot teremteni a nagyvilággal, mert különben baj lesz. Nyugati egyetemeken tanuló gyermekeink és unokáink nem azért nem jönnek haza, mert nem szeretnek bennünket. Boldogok és sikeresek akarnak lenni, és úgy érzik, hogy ezt a tervüket a mi önző, befelé forduló világunkban nem lehet megvalósítani. Ha szeretjük őket, akkor nyitni kell. Különben magunkra maradunk.