<p>„Kik vannak többen, az élők vagy a halottak?” – kérdezte Nagy Sándor az indiai bölcsektől az ókor valamelyik munkanapján. „Az élők, mert a halottak már nincsenek” – hangzott a válasz.</p>
Nagyvárosokban megszokott dolog, hogy valaki a temetőbe jár kocogni vagy babakocsit tologatni. A sárga kabátos embert viszont nem ez döbbentette meg, hanem amikor évekkel ezelőtt egyik üknagyapjának a sírkeresztje eltűnt. Hallott ugyan a szokásos temetőrendezési gyakorlatról, hogy a nem (vagy nem eléggé) gondozott kereszteket egy helyre rakják, így nem foglalnak annyi helyet, mint dülöngélő magányukban, külön-külön. Szóval, divat lett a sírkőelfekvő. A keresztgeriátria. A szenior fejfák közössége. No de a sárga kabátos először azt hitte, ez is csak egy a sok nagyvárosi agyrém közül, mert mint tudjuk, a nagyvárosok nagy temetőinek nagy mennyiségű ember maradványait kell befogadniuk, így a humánus cél szentesítheti a tapintatlan eszközt. Aki egész életében csinzsákban lakott, az halála után is szoroskodni fog, nyilván megszokta.
A sárga kabátosék ugyan nem jártak ahhoz a bizonyos sírhoz tömeges rendszerességgel, de ő maga például járogatott, vagy ha elhaladt a közelben, odapillantott, minden rendben van-e. Meg hát mindenszentekkor mécsest gyújtani, mivel a legtöbb ember csak ekkor megy az év során. Tehát a változás láttán nem arra gondolt, hogy jaj de jó, több lett a hely a temetőben, hanem arra, hogy a saját gyerekeinek már csak a kereszt helyét tudja megmutatni, vagy éppen egy másik sírt, amit arra a helyre raknak a jövőben. Nem szándékozott lelkileg összeomlani, csak meghökkent, hogy ez volna a dolgok rendje, és hogy emiatt például senki nem rendez tüntetést, és nem hívnak senkit a televíziós stúdióba sem. De hát a halottak, ugye, nem járnak tüntetni, tévéstúdióba meg csak a politikai hullákat hívják. A hozzátartozók pedig… hát ők el vannak foglalva. Leginkább olyan tevékenységekkel, amelyek közelebb hozzák őket a halálhoz.
Az emberek között több az értéke annak, ami van, és kevesebb annak, ami nincs. De tegyük is gyorsan hozzá, hogy ez mindig így volt. Pedig mekkora jó dolog, ha az embernek nincs például daganata az agyán. Vagy jelzáloghitel a házán. Vagy tyúkszem a lábán. Vagy a lecsójában tojás. Így hát nem csoda, hogy egyből elkezdjük sajnálni azt, aki tegnap még volt, ma pedig már nincs. De főleg a hozzátartozóit kezdjük el sajnálni, mivelhogy az illető eddig nekik volt, most pedig már nekik fog hiányozni. A temetők is elsősorban nem a halottaknak készülnek, hanem az élőknek. Egy jó van bennük: hogy nincs sehol reklám. De majd lesz. Valakik majd egyszer megszavazzák, a mi érdekünkben. Pedig megszavazhatnák például azt, hogy a síremlékek készüljenek ismét fából. Elég egy oszlop, amelyik el is korhad, mire eltávoznak azok is, akik ismerték az eltávozottat. Meg van minden oldva.
Aki meghal, annak már jó. Őket már nem az érdekli, hogy egykori nevüket hibátlan írják-e föléjük, vagy búcsús hangulatban búcsúznak-e tőlük. Ha megkérdeznék őket, azt mondanák: nem kell innen semmi. Az ember úgy van ezzel, hogy elballag az iskolából sírva, hát vége lett ennek is, jaj. Évek múlva pedig röhög az egészen egy nagyot, és fogja a fejét. Így nevetnek a halottak is az élőkön.
Szóval örüljünk annak, amink van. Amink nincs, annak meg még jobban.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.