Borospincék a szentesi templomsoron

Szentest sem tegnap alapították. 1245-ből származik az első írásos említése. Innen tudjuk, hogy a helyi, mindenszentek tiszteletére emelt katolikus templom már akkor létezett. És létezik máig, meghatározva a falu arculatát.

Grófok és turisták

Mint a mesében: a síkságból kiemelkedik egy domb, a domb körül falucska, a zömök román kori templom pedig középről, a magasból figyeli a fejleményeket. Liszkay Gusztáv polgármester elmondása szerint leginkább ez az épület vonzza ide az érdeklődőket. Most azonban nem a templom, hanem a pince kulcsát hozta magával. A felső utcában, a templom szomszédságában kezdődik a pincesor. Apró bejáratok, kőfallal megerősített kapuk vezetnek a hegy belsejébe. Hasonlóan, mint a szomszédos Kisgéresben, itt sincsenek présházak a pincefuratok felett. Liszkay Gusztáv az egykori grófi pincébe invitál bennünket. Három tágas folyosóból álló rendszer, amelyet a múlt rendszerben a szövetkezet használt. Hatalmas, 1700 literes hordók pihennek a belsejében. Darabokban hozták ide, majd a pincében rakták össze őket, hiszen egészben nem fértek volna át a járaton. Ma már csak dekorációs célt szolgálnak. A furat végén méretes asztal, székekkel. Mint kiderült, a község a tokaji borairól ismert Tolcsvával, a magyarországi testvértelepülésével pályázatot készít, amely éppen a borturizmus fellendítését célozná. „Igény talán lenne is, hiszen itt a 12. századi templom, amit viszonylag sokan eljönnek megnézni. Ha meg már itt vannak, biztosíthatnánk nekik helyi ételeket, ebben a régi pincében pedig bort is kóstolhatnának” – mondja a polgármester.

Andezit és penész

A faluban a domb másik oldalán van egy másik pincesor is, az új pincék. Ezek valamivel nagyobbak, mint a templomsoriak. Számuk körülbelül harminc, míg a régi soron nagyjából egy tucat bejárat lehet. Az elmúlt évszázadok során az üregeket inkább rejtőzködésre használták a helyiek, aztán persze arra is rájöttek, hogy mivel állandó a hőmérséklet, bort is lehet bennük készíteni. A pincefuratok jóval távolabb vannak egymástól, mint Kisgéresben, ahol a szó is átszűrődik. De ha itt az utolsó pincében ráütnek kalapáccsal a hordóra, azt a sor túlsó végén levő pincében is hallani.

Vályi András a 18. században azt írta a faluról: „…jó fekete nyirok a szántóföldgye, réttye apró szénát termő, szép sík mező az egész határja, erdeje nints, szőleje kevés, tseresznyéből több hasznot vesznek, mint borokból. (…) a’ helység felett van egy hegy, mellyben olly lapos kövek vannak, hogy minden faragás nélkűl padlázatra lehet fordítani.” Az említett lapos köveket adó andezitbánya ma is működik a falu határában. Ezt a követ használták a kisgéresi pincék építéséhez is, minek következtében a szentesiek szentesi kőnek, a géresiek géresi kőnek hívják. Ilyen kőlapokkal rakták ki az elmúlt évtizedekben azoknak a pincéknek a bejáratát is, amelyeket a templomsoron felújítottak. Éppen egy ilyen pincébe tartunk, Kendy Istvánhoz.

Pista bácsiék pincéjébe lépcsők nélküli, meredek lejtő vezet. A 85 éves gazda lent vár, és máris mentegetőzik. „Elnézést a rendetlenségért, rég voltam kinn. Van már másfél hete is.” Mutatja a masszív, vastag penészt, amely vattaszerűen tapad a falakra, néhol már nem is tudja magát tartani, és ujjnyi vastag sávokban leválik, mint kabátból az elszakadt bélés. Ez a bélés egész évben 10-11 fokot, tehát állandó hőmérsékletet és páratartalmat garantál a pincének, ami a borok fejlődése szempontjából ideális. Na igen, a borok. Hát, azok kiforrtak. „Itt-ott még kattan. Feleségemmel ketten kínlódunk, fáj a derekam. Dolgozgatok mindennap, meg üldögélek.” Pista bácsi 1930-as születésű, felfogni is nehéz, hogyan képes ennyi hordót rendben tartani. A szőlőt sem művelteti mással. 20 ár szőlője volt, nyolcat már otthagyott belőle. Ahogy mondja, munka van, csak munkás nincsen. Ez valamikor grófi pince volt, nem tudni, mikor ásták. Az egész hegy a perbenyiki Majláth József grófé volt. „Apám kiskorából emlékezett, hogy van itt egy pince. Jártak ide bujkálni a gyerekek, ajtók sem voltak rajta. 71-től használja a család, de be volt omolva, és állt benne fél méter iszap. Ketten nekiálltunk, kibontottuk. Kihordtunk hat utánfutóra való homokot, meg fél méter iszap volt benne.”

A bort azért meginnák

Pista bácsi pincéje olyan, mint egy élő skanzen. Ki tudja, hány éves, ódon hordók, a falakból kikandikáló fém gyertyatartók, amelyeknek a rozsda elvette az alakjukat. A penész pedig csak vastagodik és vastagodik, amire ránő, az eltűnik. „Ezt a töltögetőt még apám is használta, 45 éve halt meg. Úgy hívjuk, hogy lihó. Apám azt mondta: »Fiam, a szőlő vegyes legyen, mert más évben máshogy érnek be, egyik feljavíthatja a másikat.«” A helyi fiatalok közül kevesen foglalkoznak ezzel. „Ismerősöm is mondja, hogy segít a fia. Mondom: mit segít? Hát, mondja, hogy »apu, add ide a pincekulcsot«. Na, hát ezt segíti. Meginni persze meginná mindenki. »Pista bácsi, nincs egy üveg bora? – Kifizeted? – Nem. – Akkor nincs.«”

A szentesi pincesor tehát régebben forgalmas hely volt, bár a szőlőt otthon dolgozták fel. A házak udvarán taposták kádakban, kettévágott hordókban. Nehéz volt a taposás, mert alacsony volt a dézsa széle. „A szekérre ráfért három hordó, úgy vitték haza mosni. A szőlőhegy harmadát elhagyták. Én azt mondom, hogy okos ember volt, aki a kordont kitalálta, de buta is volt, mert így sok kacsot nevel a szőlő, és többet kell metszeni. Még van tőkés is a hegyen, különben a rizling, a hárslevelű, a furmint dominál, de otelló is akad.”

Sokan újra kezdenék

A hordókat régen kukoricaszárral, vagy ahogy Pista bácsi mondja, tengerisuskával engedték le a pincébe. Beütötték a dugó helyére, az üreges szár ráhajlott, és ha döccent is a hordó, a donga nem törött meg. Jellegzetesség a környéken, hogy nincs a hordók alján csaplyuk, mivel nem használták. „A boltiakon lehet, de amit itteni bognár csinált, azon nincs” – mondja Pista bácsi.

A háború alatt persze ezekben a pincékben bujkált a lakosság. „Láttuk, ahogy Újhelynél világít a Sztalin-gyertya, a robbanás után megcsapott a szele két kilométerről is. Valamikor nekem egy gondolat volt ide feljönni. Most meg otthon gondolkodok: Pista, hogy mész fel? Hogy jössz le?”

Néhány évtizede tehát Szentesben mindenkinek volt szőlője, pincéje, ma már a legtöbbeknek nem éri meg vele dolgozni, inkább csak hobbiszinten borászkodnak néhányan. „Ha a pincét nem tartja rendben a tulajdonos, nem szüretelhet bele, de ha jönne a borturizmus, szerintem sokan újrakezdenék” – véli Liszkay Gusztáv polgármester.