Biciklifék, nagyregény, kabaré

 Például a hadifogságban, vagy amikor a Tanácsköztársaság bukása utáni Budapesten lakhatás és megélhetés híján végső elkeseredettségében a Dunába ugrott az Erzsébet hídról.

Öngyilkosságból házasságba

Végül azon kevesek közé ugrotta magát, akiknek sikertelen öngyilkossága házasságba torkollott. Normális esetben az ilyesmi fordítva szokott alakulni (sikertelen házasságból az öngyilkosság felé), de Tersánszky Józsi Jenő nem volt egy normális ember a szó normális értelmében. Az öngyilkossági kísérletre 1921 júniusának közepén került sor, de bár a csobbanás megtörtént, az író azon kapta magát, hogy még él, és végső csalódottságában inkább kiúszott egy parthoz közeli hajóhoz, ahol a személyzet a fedélzetre segítette. Az esetről a sajtó is beszámolt, egy Molnár Sári nevű fiatal irodalomkedvelő pedig úgy megsajnálta Tersánszkyt, hogy rögvest levelezni kezdett vele. A levelezés pedig olyan jól sikerült, hogy 1921 szeptemberében már össze is házasodtak. A hirtelen felindulásból elkövetett házasság egyébként kiállta az idő próbáját: Molnár Sári 1960-as haláláig éltek együtt. Talán ez a házasság volt Tersánszky életének egyetlen stabil pontja. Meg persze az írás. De mire 1921-ben, a frontszolgálat és a hadifogság után a fővárosba jött, már nem is igazán volt hová mennie, hiszen családja addigra széthullott, ráadásul egy másik országhoz került. Tersánszky József Jenő 1888-ban született Nagybányán, anyja neve Fox Etelka. Nem voltak kimondottan gazdagok, sem szegények, az elsőszülött fiú a helyi művésztelep alkotóinak hatására szintén festő szeretett volna lenni. Szülei azonban eltanácsolták a vakmerő tervtől, így fiuk jogot kezdett tanulni, majd 1907-ben joggyakornok lett.

Elmulatta a tandíjat

Vélhetően ez volt az utolsó szülői tanács, amelyet megfogadott. Addigra ugyanis már többet tudott az életről, mint a joggyakornokok általában, hiszen ahogy később elmondta, gyerekként hamarabb tanult meg szivarozni és kártyázni, mint írni. Apja alkoholizmusa egyre mélyebbre taszította a családot, a fiú pedig az utcagyerekek közt tengette napjait. Budapesten szerette volna folytatni tanulmányait, de Eperjesre iratkozott be a jogi akadémiára. Mégsem fejezte be az iskolát, a tandíjra szánt pénzösszeget ugyanis elmulatta. Ebből kifolyólag kénytelen volt alkalmi munkát vállalni, és az írásra is a pénzhiány vitte rá. 1910 februárjában jelent meg első novellája a Nyugatban, Osvát Ernő figyelt fel Tersánszky tehetségére. 1911-ben pedig már első novelláskötete is megjelent. 1915-ben Losoncon önkéntesként berukkolt, közben arra is jutott ideje, hogy leugorjon egy röpke napra Budapestre. Benézett a Nyugat szerkesztőségébe, Ignotus Páltól kapott írásaiért egy százkoronást, majd egy társával visszafelé indultak. „Ekkora összeg birtokában, ami zsebemet nyomta, először is alaposan beszívtunk. Ebben az állapotban egy csintalan műsoros mulatóban kötöttünk ki. Ott a mulatónak egyik tündére berántott egy libasült vacsora erejéig. A mulatóból egy táncos kaffába mentünk. Ott barátom elaludt, az asztalra borulva. Én a főpincér közvetítésével meglógtam társamtól, egy nem nagy fajsúlyú hölgyikével, vagyonunk roncsain.”

Feltalálta magát

Háborús tapasztalataiból Viszontlátásra, drága! – címmel jelent meg első regénye 1919-ben, és ez az irodalmi elismerést is meghozta neki. Ismert budapesti író lett, közben folytatta addigi életmódját: állandó pénztelenségben élt, hol kölcsönkért, hol mulatott, ontotta a remekműveket és a fércmunkákat, hogy újra pénzhez juthasson. Ha már tényleg nem tudott mihez fogni, utcai zenebohócnak állt, ugyanis több hangszeren is játszott. Vagy találmányokat fejlesztett. Dolgozott például az akkori biciklifék tökéletesítésén, és kifejlesztett egy kétágú furulyát, amelyet Avar-furulyának nevezett el. A szabadalmakból remélt nagy meggazdagodás persze elmaradt. És bár anyagilag nem volt soha eleresztve, irodalmi elismerések hiányára nem panaszkodhatott. Baumgarten-díjat kapott 1929 és 1934 között négy alkalommal is. Közben a színház is foglalkoztatta: 1923-ban Szidike című darabját mutatta be a Magyar Színház, majd innentől kezdve több társulat is színpadra vitte Tersánszky műveit. 1927-ben másfél hónapig börtönben ült, mert A céda és a szűz című darabját a bíróság szeméremsértőnek találta. Végül barátai közbenjárásának köszönhetően nem kellett az egész büntetést leülnie. Saját zenés társulatot is alapított a harmincas évek elején, a Képeskönyv Kabarét. A pénzhiány miatt még a detektívtörténetekkel is megpróbálkozott. Közben sorra írta a Kakuk Marci-szövegeket, amelyek végül nagyregénnyé álltak össze.

Tovább a megkezdett úton

1940-től a Híd nevű újság alkalmazta riporterként és újságíróként. A megszállás idején hamis igazolványokat szerzett, hogy zsidókat menthessen meg a deportálástól. A háború után újjászervezte kabaréját, és szórakozóhelyeken lépett fel. A Magyar Rádió egyik gyermekműsorában is dolgozott. 1948-tól állami évjáradékot ítéltek meg neki, 1949-ben pedig Kossuth-díjat. 1950-től 55-ig nem publikálhatott, ekkor az ifjúsági irodalom felé fordult. 1956-tól ismét megjelenhettek kötetei, és néhány újabb színházi bemutatóját is megérte. Felesége 1960-ban bekövetkezett halála után 1965-ben nősült újra, majd 1969-ben meghalt. Harminc évig lakott a budai Avar utcában, a Krisztinaváros utcáinak és kocsmáinak jellegzetes alakja volt. Muzsikálgatott, irodalmárokkal vagy munkásokkal iszogatott, történeteket mesélt, vagy szidta a rendszert. De legfőképpen szórakoztatott, hiszen ahhoz értett a legjobban.

Úgy élt, ahogy írt

Bár néhányan reneszánsz emberként emlegetik, Tersánszky Józsi Jenő elsősorban talán humanizmusában, élet- és emberszeretetében volt reneszánsz személyiség. Irodalmi munkásságától távolt állt a szofisztikált megkomponáltság, ösztönből (sok esetben inkább szükségből) írt, szerzői énjét pedig szinte teljesen azonosította saját, mindennapi életben használatos önmagával. Megvetette a művészi pózokban tetszelgő kollégáit, és bár kora egyik legtermékenyebb magyar írója volt, leginkább társaságban érezte jól magát. Ráadásul azt gondolta, úgy hiteles, ha egy szerző elsősorban saját, fizikailag is megélt tapasztalatairól számol be műveiben. Legjelentősebb regényének, a Kakuk Marcinak a főhősét gyakorlatilag magáról mintázta. Szerette a testedzést, úszást. Fizikai erejéről legendák keringtek: megesett például, hogy székestül emelt könnyedén a magasba egy-egy személyt a kocsmában, és táncra perdült vele, vagy megivott egy ültében több liter bort anélkül, hogy a részegség legapróbb jelét mutatta volna.