Bázisok és kalandok

 Ascher Tamás tanácsára jelentkezett a kaposvári egyetem színész szakára, és ott Babarczy László osztályában szerzett diplomát. Kisebb megszakításokkal négy évig játszott Egerben, Csizmadia Tibor társulatában. Mára mindez lezárt fejezet Bányai Miklós életében. Világsztárok partnere nagy költségvetésű külföldi produkciókban.

Egerben sem ült a kispadon. Zsótér Sándorral és Máté Gáborral dolgozhatott, Alan Strang volt az Equusban. Peter Shaffer mellett kapott Jókai Mórt is, Shakespeare-t is, Arnold Weskert is. De volt musical és operett, Chicago és Luxemburg grófja is. Miből lett elege? Vagy inkább úgy kérdezzem: mi indította el a nagy vizek felé?

Beszűkült körülöttem a tér. Igen, sokat játszottam, de egyre intenzívebben foglalkoztatott a kérdés: hogyan tovább? Síversenyző koromban többször is volt olyan élményem, hogy lepörgött a film, életem filmje. De szerettem volna, ha ebben a filmben nemcsak az van, hogy ide-oda sodródom az eseményekkel, és nem vagyok elég erős ahhoz, hogy fiatalemberként vagy inkább kiforratlan személyiségként alakítsak a dolgokon. Azt éreztem, ha Egerben maradok, az nem vezet sehova. Sok apró jel utalt arra, hogy nem vagyok a magam ura. Nem örömből, hanem megfelelési kényszerből játszottam. Kiégett, elveszett bennem mindaz, amiért én ezt a pályát választottam. S akkor úgy éreztem, lépnem kell.

Jó, hogy idejében felismerte. Hogy nem süllyedt bele egy nem kívánt helyzetbe.

Én is ettől tartottam. Tehát nem a bátorság vitt el, hanem a félelem. Egyszerűen tarthatatlanná vált a helyzetem. Elmentem a szüleimmel két hétre Mexikóba, és az annyi erőt adott, hogy amikor visszajöttem, újabb fél évet még a színházban töltöttem. Azt viszont már egészen máshogy éltem meg. De később, amikor láttam, hogyan verik szét a társulatot, hogy egy olyan igazgató kapja meg a színházat, akivel nem tudok azonosulni, azt mondtam, eljött az ideje, hogy felelősséget vállaljak az életemért. És persze visszavágytam Mexikóba. El is utaztam két hétre, és ültem megint a tengerparton, ahol korábban. Hazafelé a reptéren arra gondoltam, bemegyek a mosdóba, valahogy eltöröm a lábamat, de csak egy helyen, egyből, nem olyan szerencsétlenül, és akkor ott tudok maradni egy kórházban, otthon pedig nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem jöttem haza a megbeszélt időben. De hazajöttem, egészben.

És újra ott találta magát egy próbán, Egerben.

Amerika akkor még sehol sem volt bennem. Bent kínlódtam egy sötét próbateremben, amit nem tudtam összeilleszteni a Karib-tengeri élményeimmel. Bezárkóztam a szobámba, és töprengtem, mi legyen. Augusztusban jöttem haza, ősszel már egy hétre visszamehettem volna, de csak februárban vághattam neki az útnak, akkor viszont már három hónapra. Sikerült meggyőznöm az igazgatómat, hogy nem valaki ellen szólnak a szándékaim, hanem önmagamért. Elég hosszúra sikerült a beszélgetésünk, a végén azonban úgy éreztem, bizonyos fokig megértett.

S mihez kezdett, miután megérkezett? Három hónap nem kis idő bankkártyán élve.

Nem is volt pénzem. Beálltam péknek a tengerparton. Kenyeret és reggeli édességeket sütöttem. Közben mindent le akartam nullázni magamban. Elég volt a belső nyughatatlanságból, a szimpla esti futkosásokból, a szerepekért való küzdelemből, de a vágyból is, hogy összejöjjek végre valakivel. Folyamatosan kerestem, kutattam, harcoltam, mégsem találtam meg, amire olyan nagyon vágytam. Untam már a sok rohangálást, és láttam magam körül a rengeteg szorongást, őrületet, pánikot. Ennek véget akartam vetni. Ki akartam zárni ezt a fajta akaratosságot, és ezzel a három hónappal sikerült is. Látni akartam, tud-e működni az élet akkor is, ha nem akarok tőle semmit, ha nem variálok, s ha nem manipulálok helyzeteket s ezáltal embereket is. És rá kellett jönnöm, hogy igen, működik így is. Miután letelt a három hónap, hazajöttem lejátszani az előadásaimat Egerben. Akkor már hívtak más színházba, de erre még nem vagyok kész. Inkább visszamentem Mexikóba.

Negyedszerre.

De már fél évre. Az alatt már megtanultam spanyolul. Egy hónapig semmit nem csináltam, a dzsungelben laktam a zenész barátaimnál, majd egy jógastúdióban lettem recepciós.

Az az első hónap mivel telt?

Élveztem a teljes szabadságot. Ültem a ház teraszán, kávézgattam, és elsétált előttem egy jaguár. Pár lépésnyire voltam a tengerparttól. Reggelente azt néztem, hogyan kel fel a nap. A felhők olyan közel voltak, hogy az volt az érzésem, el tudom érni őket. Este a csillagokat bámultam. Annyi volt belőlük az égen, amennyit még életemben nem láttam. Mindezzel jól elvoltam. Úgy gondoltam, ez az élet értelme. Minden más teljesen elhalványult. Nem unatkoztam egy percig sem. Bizonyos értelemben kitettem magam a placcra, és hagytam, hogy új dolgok történjenek meg velem. Egyszer például, amikor stoppal akartam bemenni a városba, hogy vegyek magamnak valamit enni estére, olyanok vettek fel, akik három és fél órányi autóúttal távolabb a piramisoknál akarták látni a napéjegyenlőséget. Hívtak, hogy menjek velük. Elmentem. Vissza is hoztak. Gyakoroltam a bizalmat.

Várom, hol jön a nagy fordulat.

A hat hónap egyik napján bejött egy Los Angelesben élő észt színész, Johann Urb a jógastúdióba. A barátnőjét várta, aki bent jógázott. Kiderült, hogy ő is színész, én is az vagyok, és azt mondta: rendben, hogy itt és most ez a munkád, de eljön a nap, amikor tovább kell lépned. Méghozzá Los Angeles felé. S hozzátette: ha megérkezem, szívesen segít. Egy év elteltével, amíg itthon reklámtól reklámig éltem, felhívtam Johannt, hogy mennék. Nem volt jogosítványom, autóm, ami nélkül ott elveszett ember vagy, mégis elindultam. Johann várt a repülőtéren, és felvitt a hegyre, ahol a Hollywood felirat van. Ott lakott egy gyönyörű helyen, ahonnan három perc alatt be lehetett érni bármilyen castingra. Aztán ötszáz dollárral a zsebemben egy hónap után hazajöttem. Ennyi maradt a kirándulásból. Közben beadtam a vízumigénylésemet, amiért elég sokat kell fizetni, aztán vagy megkapod, vagy nem, a pénzed viszont soha nem látod viszont. Kell, hogy reputációd legyen a sajtóban, tehát hogy ismert személy legyél.

Nyilván az is sokat nyomott a latban, hogy a The Voice – Magyarország hangja riportere volt. A külföldi produkciókról nem is beszélve. A Drakula című angol sorozatban Jonathan Rhys-Meyers partnere volt, a Herculesben Joseph Fiennesszal játszott.

A Hercules forgatásán tizenhat napot töltöttem, de csak kettőt forgattam, mert folyamatosan írták és átírták a jeleneteket. Katonai sisakban ott álltam Joseph Fiennes mögött, én vittem ki egy veszélyes helyzetből, amikor Hercules letépte láncait, és meg akarta ölni. Nagyon szép jelenlétű, nyugodt úriember. Csendben dolgozik, és kifejezetten kedves is. A Dracula tíz részéből hétben benne vagyok. Az újságíró legjobb barátját játszom, ami elég nagy szerep. Négy produkciós iroda elvárásainak kellett megfelelni, ami nem kevés. Jonathan Rhys-Meyers végtelenül érzékeny ember. Vitt mindig magával, de soha nem engedte, hogy fizessek. Nem az a színész, aki megtanult viselkedni. Kellemes a társasága, de megmaradt nyersnek, szókimondónak. Ő aztán nem kamuzik. Nem akar sztárként élni, mert nem tud azonosulni a sztárok életével, s ebből eredően vannak is nehézségei. Ha rossz napja van, bedugja a fülest, néz maga elé, vagy olvasgatja a szöveget, és tudod, hogy most nem kell szólni hozzá. Vagy magára csukja a lakókocsi ajtaját. Ha pedig épp süt nála a nap, azt akarja, legyél mellette, ölelget, kávét csinál neked, kérdezget az életedről. Önazonos ember. Jelenség.

Most, hogy megvan a vízuma, nyilván újabb fordulatot vett az élete.

Az elmúlt másfél év alatt kiderült számomra, hogyan lehet értelmesen élni Los Angelesben. Láttam a buktatókat, a nehézségek minden rétegét. Elég gyorsan mentek a dolgok. Leszerződtem egy jó menedzsmenthez, minden rendben volt, csak közben elfogyott a pénz, amit addig megtakarítottam. Hirtelen ott találtam magam egy garázsban, ahol óránként 20 dollárt kerestem. Abból tudtam megélni következő nap. Később elkezdtem pincérkedni. Az már állandó bevételt jelentett. Ki tudtam fizetni a kocsit, a lakást, és a castingjaim is jobban megindultak. A média, a csillogás, az, hogy örökké szem előtt legyek, egyáltalán nem érdekel. De jól megcsinálni egy jelenetet a kamera előtt, az igen! És imádom élni az életet. Mindenben a szépet keresem, és örülök, ha érdeklődnek irántam, viszont ez sem motivál. Az én szememben mindenki egyenlő. Nem érzem magam sem többnek, sem különbnek másoknál. Nem hiszem, hogy elértem valahova, ahova másvalaki nem érhet el.

Bekerülni egy reklámfilmbe Julia Roberts mellé, ráadásul Los Angelesben, ahol százak várakoznak egy válogatáson, mégsem mindennapi dolog.

Ebben az volt különleges, hogy a nüanszokra is figyeltek. Legyél visszafogott, de mutass meg mindent közeliben. Los Angelesben azért örül egy ilyen világhírű parfümcég reklámjának a színész, mert ott levegőt venni is rengeteg pénzbe kerül. Egy hét után közölték velem, hogy engem választottak, rajta vagyok a listán, ne csináljak programot. Mivel konkrét munkára kaptam meg a vízumot, hiába válogattak be egy héttel korábban egy amerikai sorozatba, ami nagy változást hozott volna az életembe, hiszen visszatérő, nagy szerep volt, a kinti ügyvédek nem engedték, hogy elvállaljam.

Azt, hogy a parfümreklám Julia Robertsre épül, mikor tudta meg?

Egy nappal a forgatás előtt. Addig titkolták. De ő is csak egy ember. Csodálatos, sugárzó jelenléttel, nyugalommal, eleganciával. Már beültettek a jelenetbe, amikor megjelent. A próbákat természetesen a fénydublőre csinálta végig. Amint bejött Julia, már vettük is a jelenetet.

Semmi ismerkedés?

Nem. Tudta, hogy tudjuk, ki ő. Figyelt, hogy mit kell csinálnia. Kérték, hogy beszélgessünk a felvétel alatt. „Melyik verziót vesszük, boldog vagyok, vagy unom a helyzetet? – kérdezte tőlem. Hogy ki vagyok, honnan jöttem, azt megtartottuk magára a jelenetre. Három napig tartott a forgatás, tehát három napot töltöttem a társaságában. Aztán még egyszer találkoztunk. Három hónap múlva. Egy jótékonysági gálán szolgáltam fel egy múzeumban. Olyan sztárok ültek az asztalnál, mint Salma Hayek, Diane Keaton, Emma Watson, Steve Martin. Egy ilyen helyzetben természetesen másra figyel az ember, nehogy valakinek a nyakába borítsa a pürét. Volt egy nő, aki háttal ült, és csak akkor fordult meg, amikor letettem elé a krumplisalátát. „Bocsánat, van benne hagyma?” – kérdezte. Ő volt. Julia Roberts. Felállt, megölelt, megpuszilt, és érdeklődött, mi van velem. Nagyon rokonszenvesen viselkedett.

Ma már kétlaki életet él. Ha nem Budapesten van, akkor biztos, hogy Los Angelesben.

A bázisom itthon van, a többi kalandozás. Aztán vagy bejön, vagy nem. Nem erőltetem. Nem is biztos, hogy a fél életemet kint akarom tölteni. Mindegy, hol dob elém valamit a sors. A lényeg az, hogy elkapjam.