„Azt akartam, hogy ti is éljetek”

A következő történet a háború vége felé két zsidó kislány és egy szudétanémet nevelőnő találkozásával kezdődött, sok félelemmel, de még több bátorsággal folytatódott, napjainkban pedig a nevelőnő unokájának, valamint az egyik zsidó kislány fiának az egymásra találása írja tovább.

A főszereplők már meghaltak, vagy Izraelbe költöztek, Szlovákiában csak az egykori nevelőnő két gyermeke él. A fia, Szőke Ferenc, egy gyönyörű ikerpár boldog nagyapja mesélte el nekünk az élet írta családregényt.
„A mamám, Demel Augusta Margaréta szudétanémet származású volt, Észak-Morvaországból származott. Nevelőnői képesítést szerzett, így került 1932-ben Nyitrára, egy zsidó orvos, Presser doktor kislányai mellé. Először csak az idősebbre, Beára vigyázott, aztán megszületett a kisebbik, Zsuzsanna is, és a mamám mindkettejüket úgy szerette, mintha az édesanyjuk lett volna. A kislányoknak szükségük is volt erre a szerető gondoskodásra, mert az anyjuk, Lívia asszony bohém nagyvilági életet élt, az apjuk, pedig rideg, távolságtartó ember volt.
Bea és Zsuzsa
Demel Augusta és férje, Szőke Ferenc nevét felvésték a zsidók megmentőinek emlékét őrző falra is. Augusta ugyanis nemcsak nevelte és szerette a két rábízott kislányt, hanem a legnagyobb bajban saját életét kockáztatva is megóvta őket. A ma már Jael Lustig nevet viselő Bea elmondása szerint a Presser család eleinte nem érzékelte a terjeszkedő zsidóellenességet. Látták ugyan az ablakból a gárdisták felvonulásait, hordták a sárga csillagot, sőt, később a főutcáról is be kellett költözniük egy mellékutcába, de anyagi helyzetük sokáig nem változott, és a félelem se költözött be a házuk falai közé. A harmincas évek vége felé azonban már ők is a saját bőrükön tapasztalták a zsidótörvényeket, előfordult, hogy az utcán beléjük kötöttek, és 1939-ben a nevelőnőnek is el kellett hagynia őket, mert zsidó családok nem tarthattak árja személyzetet.
„A mama akkor egy keresztény családnál helyezkedett el, de gyakran látogatta a kislányokat, a kapcsolat soha nem szakadt meg köztük – folytatja Szőke Ferenc. – Később férjhez ment az apámhoz, egy munkácsi származású magyar fotográfushoz, akit Presserék szintén jól ismertek, hiszen a házuk udvarában volt a műterme. Amikor már azt is törvénybe foglalták, hány négyzetméteres lakásuk lehet a zsidóknak, Presser doktor felajánlotta a szüleimnek, hogy költözzenek hozzájuk: inkább velük osztják meg a lakásukat, mint idegenekkel. Ebben a lakásban született 1942-ben Katalin nővérem, és 1943-ban én is.” A lakásból valamikor 1942 végén mégis ki kellett költözniük Presseréknek, mert az apát Lapásgyarmatra helyezték ki körzeti orvosnak, de kb. másfél év múlva visszatérhettek Nyitrára. A szülők ekkor már hallhattak valamit a deportálásokról, mert a két kislányt még Lapásgyarmaton megkereszteltették, a családtagokat biztonságos helyeken bújtatták el, és a lakásuk pincéjében egy rejtekhelyet alakítottak ki. 1944 szeptemberében, a szlovák nemzeti felkelés leverése után Presser doktor az ide elrejtett ékszerekért jött vissza a házba, amikor őt és feleségét is elfogták és elhurcolták. Kislányai akkor már a helyi kolostorban voltak, és csak az őket gyakran meglátogató nevelőnőtől tudták meg, hogy szüleiket elvitték. Az egyik ilyen látogatás alkalmával Augustát félrehívta a rendfőnöknő, és elmondta neki, mekkora veszélyt jelenthet a kolostor többi lakójára nézve a két zsidó kislány.

Auguszta és gyermekei
A nevelőnő egy percig sem habozott, hazavitte Beát és Zsuzsát, pedig a lakásuk egy részébe akkor már német katonákat kvártélyoztak, és az utcán is bárki felismerhette volna őket. Bea csak arra emlékszik, hogy nem járhattak ki a városba, és ha valaki becsöngetett, egy szekrénybe kellett elbújniuk, de a német katonák elől nem rejtőzködtek. „A háború vége felé egy idegen jött az édesapám után azzal a kéréssel, hogy szerezzen orvost a kislányok anyai nagyapjának, aki egy közeli városban bújt el – meséli tovább Szőke. – „Apám el is indult hozzá egy ismerős orvossal, de valaki meglátta és feljelentette őket. Másnap a szüleimet letartóztatták, és először Nyitrára, a gárdisták parancsnokságára, majd Pozsonyba, a Gestapo főhadiszállására vitték őket. A mamát másnap kiengedték, mert ismert ott valakit, de apámat csak a felszabadulás után láttuk viszont. Ekkor jött haza a kislányok apja is, de az édesanyjuk meghalt Auschwitzban.” A mindig szűkszavú Presser doktor egyáltalán nem beszélt lányainak a haláltáborokról. Újra megnyitotta a rendelőjét, megismerkedett egy nyitrai zsidó nővel, és élte a saját életét, amelyben a két lánya csak mellékszereplő volt. Róluk továbbra is Augusta gondoskodott, egészen addig, amíg a lányok nagyapjának anyagi segítségével nem költözött a családjával saját lakásba. Bea és Zsuzsa az apjukkal és a nagynénjükkel maradtak, és velük együtt költöztek ki 1949-ben Izraelbe is. A tizenhét éves Bea abban az időben már meggyőződéses, odaadó keresztény volt, sajnálta itt hagyni a barátnőit és Augusztát is, de a szökés sem segített – az apja megtalálta és a húgával együtt hajóra tette. Izraelben aztán szétszakadt a család, mindkét lány máshová került, családot alapított, és próbálta megtalálni helyét az új világban. Bea Kefar Sabában telepedett le, és tanítónőként kereste a kenyerét, Zsuzsa pedig egy könyvtárban dolgozott Haderában. A nevelőnőjükkel sokáig levélben tartották a kapcsolatot, de a csehszlovák hatóságok nem nézték jó szemmel egy német származású nő és a cionisták levélváltását, így egy idő múlva ez is megszakadt.

Gabi és Rani
„1958-ban a nővérem talált a padláson néhány Izraelből érkezett levelet, és írt Beának – emlékezik Szőke Ferenc a közelmúlt eseményeire. – ĺgy került a két család ismét kapcsolatba, és a mamám nagy örömére még megélte, hogy évtizedek múltán viszontláthatta nevelt lányait. Bea a családjával először 1968-ban járt itt, majd a rendszerváltás után minden második évben eljött, és a mamám nyolcvanadik születésnapján 1993-ban Zsuzsa is itt volt a férjével, a következő alkalommal pedig már a fiuk is elkísérte őket. Úgy éreztük, mintha a távolban élő két testvérünket találtuk volna meg; attól kezdve állandóan jöttek-mentek a levelek, mindent tudni akartunk egymásról. A rendszerváltás után a lányok már csomagokat is küldhettek nekünk Izraelből, és anyagilag is támogatták az édesanyámat. Mi is többször jártunk náluk látogatóban, és Gabi lányom az egyetem elvégzése után Izraelbe szóló repülőjegyet kapott tőlünk ajándékba, hogy lássa, hogyan élnek az ottani rokonaink. A Mindenható úgy rendezte, hogy Bea fiával, Ranival egymásba szerettek, és 1995-ben itt, Szlovákiában, Csölösztőn tartottuk a lakodalmukat. Azóta egy Tel Avivhoz közeli városban, Ros Ha Ajnban élnek. Tavaly októberben, tízévi házasság után születtek meg a gyermekeik, egy édes ikerpár. A kislányt Sajnak hívják, ami ajándékot jelent, a fiút pedig Talnak, ez magyarul hajnali harmat. Azt hiszem, nem lehet véletlen, hogy ebben a szerteágazó családban, ahol a vérségi köteléknél is erősebb szálak fűzték össze az embereket, így zárult be a kör.”
Demel Augusta 2003-ban, kilencvenévesen hunyt el, ma a nyitrai temetőben nyugszik a férje mellett. Emléküket máig hálával és szeretettel őrzi a két Presser lány, akik az évek múltával talán jobban tudatosították a tettük súlyát, mint akkor ők maguk. Bea 1991-ben megkérdezte az akkor már idős Augusta nénitől, nem tartott-e attól, hogy a bújtatásukkal veszélybe sodorja a saját gyermekeit, de ő csak anynyit mondott: „Ti is az én gyermekeim vagytok, és azt akartam, hogy ti is éljetek.”
/Kiss Gábor felvételei/