Az ember az első, nem a számok!

A nem túl tágas vezérigazgatói helyiség az egyszerűségével lep meg: nyoma sincs benne az ilyen helyeken szokásos pompának, elegáns bőrkanapénak meg foteleknek. Bárhol látható íróasztal, székek, polcos szekrény. A beszélgetés viszont annál kellemesebb. November táján már egy kicsit fellélegezhet, ilyenkorra elkészül a jövő esztendei menetrend, s van egy kis idő a belső dolgokra is, ahogy ő maga mondja. Legtöbbször ezek is a jobbítást szolgálják, azt, hogy milyen irányba célszerű továbbfejleszteni a céget, de decemberben azért a magánszféra is nagyobb teret kap.

Ezek szerint ebben a rohanó tempóban is ügyel, hogy a karácsonyt semmi se zavarja?

Nálunk a február első felétől júniusig terjedő időszak zsúfolt, leginkább a május-június: tele van rendezvényekkel, konferenciákkal. Utána jön a nyár, amikor egy picit pihen az ember; de ez viszonylagos, mert az egész augusztust már a következő év tervezésével töltjük. Hosszú folyamat minden ország fiókvállalatánál, az elkészült anyagot aztán bemutatjuk a regionális irodában. Korábban Bécsben tettük, most már mindent a központ vett át, amely nálunk a svájci Bázel. Ott szeptember végére elkészül a következő évi terv, majd október-november megint a kongresszusok, rendezvények hónapja.

Az elmondottakban nem találtam olyan űrt, amikor kifújhatná magát.

Azért megtehetem. Szeretem a július elsejét, megszoktam, hogy amikor a fiam június végén hazahozza a bizonyítványt, másnap beülünk a kocsiba, és két-három hétre elmegyünk szabadságra.

Mindig sikerül? Az átlagember irigyli a főnököt, hogy az maga döntheti el, mikor megy szabadságra, míg neki engedély kell hozzá. De valójában nem teljesen így van…

Nekem az utóbbi három évben, amióta a Novartisnál vagyok, sikerült. Mikor idejöttem, nekem is volt néhány elképzelésem, hogy mit szeretnék javítani magamon is, nemcsak a cégnél. A Novartis nehéz időszakában kerültem a szlovák fiókhoz, s azon kívül, amit a cégen belül szerettem volna jobbítani, sikerült a magánjellegű terveket is megvalósítani.

Ha nem titok, elárulná, mik voltak azok?

Hosszabb távú feladat – ez még folyik, általában legalább öt év –, amíg az ember felveszi az új cég kultúráját, beilleszkedik a szabályai közé, sikerül bővítenie azt, amit átvett. Természetesen új termékek bevezetésével, ami nem olyan gyors, mint a múltban: a cégeken belül is volt egy krízis, ezért hosszabb időt igényel. Ilyen nagy multicégeknél egy-két éves rakétagyors változások nem nagyon reálisak, idő kell a lefolytatásukhoz. Előtte 13 évig az amerikai Abbott Laboratoriesnél dolgoztam. Szerencsém volt, az elején megismerhettem Szlovákia, Magyar- és Csehország rendszereit, utána öt évig a közép-európai régión belül működtem marketingigazgatóként, és az új biológiai termékek bevezetéséért voltam felelős. Büszke vagyok erre az időszakra is, mert tulajdonképpen a világ legnagyobb gyógyszerével, egy biológiai szerrel dolgoztam, amely sok immunalapú betegségre jelent megoldást. Utána, 2010 novemberében történt, hogy a Novartis megszólított.

Aránylag fiatalon került a szlovákiai fiók élére.

Azelőtt, hogy 2011-ben bemutatták az ötéves elképzelést, amelynek lényege, hogy most másodikok vagyunk a világon, s 2016 végére az élen szeretnénk lenni. De hogy visszatérjek a pályámhoz: 1996-ban végeztem el Pozsonyban az orvosi egyetemet, s annak idején szülész-nőgyógyász akartam lenni; de a végén úgy sült el a dolog, hogy a nagykürtösi kórház osztályára kaptam szerződést. A feleségemnek, aki Pozsonyban gyermekorvos, még egy éve volt az államvizsgákig. Közben már megvolt a nagyobbik fiunk, ő még negyedéves korunkban született, s a kis család a Csalogány-völgyi kollégiumban lakott. A kicsit egymásnak adtuk át: ha az egyikünk bement az egyetemre, a másikunk maradt vele, persze egy bizonyos mértékig a szülők is segítettek. Jó iskola volt, hogy megtudjuk, mi a felelősség. Ezért döntöttem úgy, hogy belevágok a gyógyszeriparba. A Knoll BASF Pharma keresett dél-szlovákiai képviselőt, s nekem az volt az előnyöm, hogy beszéltem magyarul. Kétéves szerződést kaptam, s bár akkor csak átmenetnek tekintettem arra az időszakra, míg a nejem elvégzi az egyetemet, jobban megfogott, mint gondoltam. Talán szerencsém is volt abban, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik kinyitották a szemem, lehetőséget kínáltak. Kijutottam Ludwigshafenbe, új módszerekkel, gyógyszerekkel ismerkedtünk meg, aztán bemutattuk őket a szlovákiai kórházakban. A cég gyorsan növekedett, s két év múlva termékmenedzserként kezdtem dolgozni a szívgyógyszerekkel, s mivel orvosi egyetemet végeztem, a medikális részét is rám bízták, rá két évre pedig az egész szlovákiai részleget. Akkor még nagyon vágytam vissza az orvosi pályára, minden héten bejártam a nagykürtösi kórház belgyógyászatára egy klinikai napra; de rájöttem, hogy ha tisztességgel akarom végezni a munkám, lehetetlen az ilyen kombináció. Az az elvem, hogy egy dolgot kell csinálni, de azt rendesen! Így maradtam a gyógyszeriparnál.

Nagykürtöst említette, ott vannak a gyökerei?

A járás egy kis falujából, az 1300 lelket számláló Zsélyből származom, a feleségem nagymihályi, ikerpárból van. Azért jött a fővárosba egyetemre, mert a sógorom traumatológus lett; ő Kassán maradt.

Hogy emlékszik a zsélyi gyerekkorra?

Nagyon-nagyon szépek az emlékek, s az elején nem is Zsélyhez kapcsolódnak. Hatéves koromig anyai nagymamámnál nőttem fel, Ipolykeszin. Az én szívemben ez az igazi kis magyar falu: ott jártam óvodába, a nagymamám a templomban harangozott, mindennap tizenegy órától az óvoda kerítésén lestem, mikor megy el arra biciklin. Néha kivett az óvodából, s magával vitt. Nem tudom, hogy meg tudnám-e ismételni, de még nagyon emlékszem, hogyan kell húzni, mikor kell a másik haranggal kattintani. Közben a szüleim új házat építettek Zsélyben, ahonnan apukám származik. Amikor az óvodát befejeztem, ott kezdtem iskolába járni, majd Nagykürtösön érettségiztem. A család visszamenőleg mindkét részről mezőgazdasággal foglalkozott, otthon, a ház mögött hatalmas kert volt, s idényben mindig tele volt újkrumplival, uborkával. Mivel láttam, hogy mennyi munkát és energiát igényel mindez, mindjárt az elején tudtam, hogy én másfelé próbálkozom.

Az orvosi pályával?

Ez magától jött, talán annyi befolyással, hogy a legidősebb unokabátyám is orvos; ő az első a családban. Utólag örülök, hogy így döntöttem, s annak is, hogy a gyógyszeriparban kötöttem ki. Úgy tekintek minden foglalkozásra, hogy ha valaki profi módon és szívvel csinálja, az az igazi.

Talán jó is, ha egy gyógyszerészeti cég élén orvos áll: ő a másik oldaláról, a beteg szempontjából is meg tudja ítélni a dolgokat.

Igen, s talán ezért is van sok gyógyszerészeti cég között nagy különbség. Egy vállalatot lehet számok alapján vezetni és semmi mást nem látni; de ez nem az én módszerem. Először is az embert kell látni, nem a számokat. Az utóbbi két évben ideális volt a helyzet, sikerült mindent pozitív irányba terelni: a számok is növekvő tendenciát mutatnak, és új gyógyszereket tudtunk piacra dobni, olyan betegségeket gyógyítani, amelyekre korábban nem volt gyógyszer. Ráadásul a belső alkalmazottak is úgy érzik, hogy jó irányba fejlődik a cég. Tavaly részt vettünk egy nemzetközi kutatásban, amelyet az Aon Hewitt végez: a legnagyobb vállalatoknál megkérdezik a belső munkatársakat, hogyan látják a cégüket, mennyire segítőkész, milyen a légkör, stb., s büszkék vagyunk rá, hogy a legjobb öt között végeztünk.

Nem könnyű egy vezető dolga: rengeteg különböző karakterű emberrel dolgozik, s mindezt össze kell hangolnia, ráadásul ügyelve a gazdasági mutatókra. Ez nem kis felelősség, sok álmatlan éjszakát okozhat.

Ha rosszabb időszakban kerül valaki egy céghez, sok változtatást kell végrehajtania, ami népszerűtlen dolog; de hiszek abban, hogy ezt is lehet úgy tenni, hogy az emberek megértsék, miért van rá szükség. Áthelyeztünk munkatársakat, volt, akitől elbúcsúztunk, és szigorú kritériumok alapján kerestem helyettük másokat. Egy év alatt sikerült olyan csapatot összeszedni, amely egy hullámhosszon van, hasonló értékeket vall, s ez fontos számomra.

Köze van annak, amit mond, ahhoz a könyvhöz – Etika és erkölcs –, amelyet a polcon látok?

A könyvek nem véletlenül kerültek ide. Amelyet említett, arról szól – s ezt nem tudom, meg lehet-e tanulni, inkább nevelés kérdése –, hogy az ember által magával vitt értékek meghatározzák azt is, hogy milyen sikeres lesz a pályáján. Ezeket az értékeket keresem minden interjúban a Novartishoz jelentkezőknél.

Hány ember dolgozik a keze alatt?

220 alkalmazottunk van Szlovákiában; viszonylag nagy cég vagyunk, több ágazat is hozzánk tartozik.

Az irodába belépve az első benyomás meglepő: nem szokás, hogy egy vezérigazgató irodája ennyire szerény, nyoma sincs a kérkedésnek. A másik, amire felfigyeltem már az előző találkozásunkkor, a nyugalma. Főnökként fel is tudja emelni a hangját?

Ez szemlélet kérdése. Azt vallom, hogy minden problémára van megoldás, ha meg nincs, fölösleges vele kínlódni. Ez nem jelenti azt, hogy nem emelem fel a hangom, konferenciákon vannak heves viták a cégen belül, de a lényeg az, hogy célirányúak legyenek: jobban tudjuk tenni a dolgunkat, aktívabbak legyünk az ügyfelekkel való kapcsolatban. Egyre gyakrabban egyenesen a pácienshez tudunk elmenni. Példaként a sclerosis multiplexben szenvedőket említeném s az e téren való működésünket. Tizenöt év után, amikor a betegnek naponta kellett szúrnia az injekciót huszonvalamennyi százalékos hatékonysággal, többévi kutatás után ma a biológiai terápia előre tudja hozni a kezelést. A Novartis bevezetett egy terápiát: a gyógyszert tabletta formájában egyszer naponta kell bevenni, s hatékonysága kétszer akkora, mint az interferonoké. De nem álltunk meg itt, nem elég az, hogy a pozsonyi és kassai neurológiai klinikával közösen új projekteket valósítunk meg: nővéreket is alkalmazunk, hogy a beteg ne csak a gyógyszeres kezelést kapja meg, hanem emellett legyen valaki, aki tornáztatja, aki segít neki, mert nem tud kimenni az utcára, hogy elintézze a dolgait.

Egy gyógyszerészeti cég főnöke szed-e gyógyszereket?

Igen, és nemcsak azokat, amelyeket mi gyártunk. Allergiás vagyok, erre manapság vannak nagyon hatékony készítmények, meg orr- és szemcseppek. De nem vagyok az a fajta, aki összevissza kapkodja be a pirulákat; jó, ha az ember tudja a mértéket.

Honnan meríti az energiáját?

Hitből. A nagymamámra gondolok mindig vissza…

Ahogy kimondta, nagyon meghatódott…

A nagymama 86 éves, az ünnepek után találkozom csak vele, ő lesz az, aki elsőként elolvassa a Vasárnapban a cikket.

Gondolom, hogy az értékeket nemcsak a nagymama közvetítette, a családban hagyományozódnak.

Nagyon hálás vagyok a szüleimnek ezért és a végtelen támogatásért. Jelenleg valamivel több időnk van egymásra a feleségemmel, aki Kovács László professzornál kezdett a gyermekklinikán, de a két kicsi gyermek mellett két és fél év múlva váltott, saját rendelőt nyitott; így nagyobb a mozgástere, mint ha éjjeli ügyeleteket kellene vállalnia a kórházban. Szeptembertől a nagyobbik fiunk Prágában jár egyetemre, külkereskedelmet tanul. A kisebbik, aki tízéves, egy ideje azt mondogatja, hogy állatorvos akar lenni. Lehet, hogy megmarad a családi vonal, de majd meglátjuk, mi lesz. Az viszont fontos, hogy legyen egy jó erős családi háttér. Szerencsésnek tartom magam, hogy nekem ez a harmónia megadatott.

Van egy régi magyar sláger, hogy a sors nem tudja, mit akar. Az ön esetében, úgy tűnik, tudja...

Sok magyar slágert ismerek: annak idején zongorára jártam, ez a kedvtelésem máig megvan, s amikor 2011-ben nekivágtunk a cég új távlati terve megvalósításának, felszabadult egy pici idő nemcsak a nyári szabadságra, hanem arra is, hogy visszatérjek a zongorához. A zene az egyik ellazulási lehetőség, a másik pedig a karácsony körüli időszak, mert nálunk december 23-a után csak január 7-én kezdődik az élet, a hivataloson kívül pici bónuszként plusz öt nap szabadságot adunk az embereinknek.

A beszélgetés végén volt egy személyes kérése...

Szeretnék áldott karácsonyt kívánni a Vasárnap olvasóinak!